....
Back to the top

Utoljára az életben

Valójában ez volt a legelső beszélgetésem Lacival, róla – és csak róla. Mert minden másról, azóta, hogy a Hévízben megjelentünk, ahogy azelőtt is, rengeteget cseverésztünk. Ezt a műfajt, ebben a városban, tán nem túlzás, vele lehetett a legjobban űzni. Meg ó-zni, meg á-zni: Ágim! Ahogy ezt tudta mondani, szemérmesen, selytelmesen mosolyogva, mintha titkon szerelmet vallana…! De nem csak nekem – mindenki másnak, akiért rajongani tudott. Adomázgatott a pulton könyökölve, vagy a munka dandárjában meg-megállva a kis konyhájában, az őt megállítók kedvéért. Mindig volt ideje dumcsizni a dolgokról, zenéről, színházról, könyvekről, akármiről. Az Életről.

„Anya csak egy van: a Finta Laci”

Hatévesen, édesapja kárpitosműhelyében szökkent szárba a bőrös mesterség iránti életre szóló vonzalma. A szolnoki vegyipari szakközepet már saját készítésű cipőkben járta ki. De mégsem bőrösmesterként lett belőle legenda, hanem „Fintalaciként”, a budai Nyitott Műhely vezetőjeként, mindeneseként, lelkeként. A „kulthely” az alapítás óta eltelt majd’ két évtizedben nemcsak a kortárs irodalom egyik legfőbb otthona, de a jazzé, a képzőművészeté, a különböző színházi irányzatoké is. Szinte nincs olyan író, zenész, színész, aki nem ismerné „Fintalacit”, aki ne lépett volna már fel nála, a Műhelyben, és alig van olyan kultúrafogyasztó a fővárosban, aki ne járt volna a „Nyitottban”, ne evett volna Laci főztjéből. Mert Laci „műhelye” igazából otthon. Egy nyitott ajtajú otthon, a művészet otthona, olyan, mintha vendégségben lennénk, a nappaliban ülnénk, és általában vacsora is jár a kultúra mellé. (Ezért is hívják sokan „Lacianyunak”.) Megfordultak már nála külföldi színházi produkciók éppúgy, mint igazi világsztárok, mondjuk Tim Ries, a Rolling Stones jelenlegi szaxofonosa, vagy Nemes Jeles László, a Saul fia Oscar-díjas rendezője. Nem mellékesen évek óta – többek közt – a Nyitott Műhely ad otthont a HÉVÍZ művészeti folyóirat lapszámbemutatóinak is. Finta Lászlóval Bárdos Deák Ágnes beszélgetett.

BDÁ: Kezdjük a legendás „Petri-fal” anekdotákat ihlető történetével. Petri György portréfotóinak karéjában, Forgách András rajzai mellett, kézzel írott Petri-vers olvasható, a költő nevével „szignózva”.

FL: Forgách András írta fel a falra a verset, a Mosolyt, ő írta alá Petri nevét. De mégis terjed a legenda, hogy maga Petri volt. Legutóbb egy Kertész Imre-könyvbemutató kapcsán írt Kelen Károly tudósítást, amiből azt gondolhatták az olvasók, hogy Petri is járt a Műhelyben.

BDÁ: Forgách András Petriről készült rajzait itt állította ki először, mondtad, de akkor már Petri nem élt.

FL: 2000 elején, mikor nyitottunk, már nagybeteg volt. Forgách András a Petriről készült rajzai kiállításmegnyitóján a vers alá odaírta Petri nevét, ami megtévesztő. András itthagyta nekem a kiállított képei egy részét, ezek azóta is a Műhely arculatához tartoznak. Néha fél füllel még mindig elkapok beszélgetésfoszlányokat a pult mögött állva, amint a vendégek Petri falra írt verséről diskurálnak. Parti Nagy Lajos például egyszer azt mondta: ha Forgách Andris írta fel, az majdnem olyan, mintha Petri írta volna oda.

BDÁ: A Petriről készült fotók története is érdekes…

FL: Van egy kép róla meg Mayáról…

BDÁ: … aki 15 évig volt Petri élettársa.

FL: Igen, azt a képet Szalai Peti (zenész, tablás) adta, de úgy, hogy ő sem tudta, hol és mikor készült. Végül Várady Szabolcs – aki egy életen át a legközelebbi barátságban volt Petrivel – tudta beazonosítani, hogy Kölnben készült, nagy valószínűséggel Farkas Péternél. Vagy ott egy másik, amin egy gyönyörű nővel látható Petri. Amiatt konkrétan nyomozást folytattunk, míg végül Mosonyi Aliz azt mondta, hogy ő valószínűleg Pécsi Vera (gazdaságtörténész). Anna, Petri lánya is írt ide…

BDÁ: Maradjunk a legendáknál. Cseh Tamás viszont tényleg járt Műhelyben.

FL: Bérczes Laci hozta, aki jelenleg az Ördögkatlant szervezi. Akkor még mint bárkás keresett meg, hogy Tamás a frissen elkészült lemezanyagát szeretné megmutatni Bereményi Gézának valahol. Megbeszéltük, hogy csak barátoknak szólok. Tamás még nem tudta a szövegeket fejből, néha elakadt. Kellett neki valami visszajelzés. Ott volt a gesztusaiban a kérdés: „jó lesz így, Géza?” Bereményi meg borospohárral a kezében bólintott: „jó lesz, Tamás, mehet”.

BDÁ: Máskor is jött Tamás?

FL: Igen, volt itt a fiának, Andrisnak is kiállítása, azt ketten nyitották meg Másik Jánossal. De jött többször bőrözni is. Mint indián akart készíteni magának dolgokat. Utoljára innen a közeli Kék golyó utcából jött, a kórházból, jó hírrel: úgy néz ki, hogy köztetek maradok.

BDÁ: A fal tele írók, művészek aláírásával, falfirkáival. Nem nagyon látszik már némelyik felirat, de ez az „Igen” itt Bodor Ádámé. Ennek mi a története?

FL: Mikor először járt itt Bodor Ádám, nagyon féltünk. Legendásan nehezen szólaltatható meg, volt az a történet, hogy valahova meghívták, és az egész beszélgetésben csak nemmel vagy igennel válaszolt. El tudod képzelni a beszélgetésvezető kínját.

BDÁ: Rettegését? El.

FL: Ambrus Judit, aki meghívta Ádámot, elővigyázatosságból egyik oldalára kiültette Parti Nagy Lajost, a másikra meg Szüts Miklóst, a két jó barátot, hogy talán ők szóra bírják vagy elviszik a beszélgetést. Hátborzongató volt, ahogy az első, hosszú, összetett kérdésre azt válaszolta: „Igen.” Parti Nagy Lajos rögtön feltalálta magát: „De hát Ádám, ez hét-nyolc kérdés volt legalább, most mire igen?” És elkezdte sorba venni: erre? Igen. És erre? Igen! Összeadta az igeneket – és így lett végül meg a végső igen. Ez már annyira vicces volt, hogy Bodor Ádám is feloldódott, és egy jó kétórás, fergeteges beszélgetés következett.

BDÁ: Parti Nagy Lajos például kétszer is írt a falra. Minden felírás történetét tudod?

FL: Nem. Most is látok új felírásokat, meg vannak ismeretlen felírók is.

BDÁ: Cserna-Szabó például egy szívet rajzolt „Sárinak”.

FL: Bíró Andrásé az egyik legkedvesebb: „Anya csak egy van: a Finta Laci.”

BDÁ: Vannak Vallai Péterről, a kiváló színészről is anekdotáid. Állítólag egy idő után ide járt esténként.

FL: Igen, gyakran. Volt egy sajátos bejövése, kinyitotta az ajtót és belépett félig, mintha attól tenné függővé, mit lép tovább, hogy lát-e ismerőst. De végül mindig bejött, és tíz perc múlva már ott ült valakik asztalánál. A következő tíz percben rendszerint átvette a beszélgetés fonalát is. Thomas Mannból tudott kívülről részleteket – amit szeretett úgy előadni, mintha kívülről tudná az egész regényt, a József és testvéreit. Azonnal észrevette, amikor egyszer egy kedves ismerősünk épp Thomas Mannt olvasott, persze hogy nem tudta kihagyni. „Mit teszik olvasni?” Én már tudtam, mire megy ki az egész, és tényleg, egy adott ponton elkezdte kívülről mondani azt a bizonyos fejezetet, „azon a szárazmartini-hangján” – ahogy Parti Nagy mondta. Aztán kimentek dohányozni, kinn folytatódott a beszélgetés, másról. Az ismerősünk egyszer csak megkérdezte: „És a bácsi mivel foglalkozik?”. Péternek ez annyira tetszett, hogy azon az estén csak én legalább háromszor hallottam, ahogy meséli a történetet: „És a bácsi mivel foglalkozik?” Ki tudhatja, mivel foglalkozik az, aki a József és testvéreit kívülről fújja…

BDÁ: Akkor most jöjjön a Műhely története – vagyis a tiéd. Onnan, hogy mikor egész Budapest az Ecserire járt katonai válltáskát beszerezni, a fél ország meg „alföldi papucsban” szaladgált, te a magad készítette cuccokat hordtad.

FL: Azért azok voltak nálam is az alapminták. Emlékszem egy kis térképtáskára, amit akárhogy szerettem volna, sehol nem tudtam megkapni. Lényegében ezt készítettem el magamnak – és ezen nagyon sok mindent megtanultam. De már általános iskolában, az egyik lánynak, a padtársamnak készítettem tolltartót, szerelmi vallomásként.

BDÁ: Ez még Túrkevén történt, ahol születtél. Szolnokra jártál középiskolába, ez után mi jött?

FL: Magyar szakra akartam jelentkezni, Pestre. A felvételin, emlékszem, ott volt Bódis Kriszta is. Engem nem vettek fel, mert akkoriban kezdett a bőrös mesterség elnyelni. A középiskolában már jöttek megrendelések, ezt, azt, mindent kértek, közben meg sorra nyíltak a butikok, ahová beszállítottam a cuccokat. A „Satöbbi” két pesti boltjába is.

BDÁ: Mesélted, hogy a nyolcvanas évek végén, mikor a táncházmozgalommal együtt „divatba jött” a kézművesség, a népi mesterségek, a Marczibányi téri művházban bukkantál fel a szerszámaiddal.

FL: A Tatros táncházban kezdtem el tanítani a mesterséget. Valahogy egy sarokban indult az egész.

BDÁ: Megjelentél egy táskával és kipakoltál egy sarokban?

FL: Nem közvetlenül a táncolókkal egy térben, hanem egy másik helyiségben. Emlékszem, egész különleges feladat volt, mert a szomszédban van a mozgássérülteknek iskolája, és onnan egyre többen átjártak. Aztán már „hivatalosan”, a művház felkérésére folytattam a tanítást, éveken keresztül. A Marczibányi után jött a Szivárvány Gyerekház, a rendszerváltás után, az is a második kerületben. Az alakult tovább kézműves iskolává. Magyar Iparszövetség Oktatási Központ Kézműves Iskola. Ott tanítottam. Ők akarták, hogy szerezzek pedagógusi diplomát is, úgyhogy jelentkeztem a Ho Si Minhre, vagyis az Esterházyra, Egerbe.

BDÁ: Volt ott bőrös szak is?

FL: Nem. Tanári végzettséget akartak, én meg, gondoltam, ha már továbbtanulok, magyar szakra jelentkezem. De közben abbahagytam a tanítást az iskolában, elegem lett az intézményes formából, otthon folytattam.

BDÁ: Pedig még egy Waldorffal is próbálkoztál, Hidegkúton is tanítottál.

FL: Akkor derült ki, hogy meglesz a Műhely, úgyhogy eljöttem onnan is, és abbahagytam a bőrtárgybeszállítást a butikokba is. Közben kezdtek egyre többen járni hozzám, a lakásomra, akkor ismertem meg például Zoltán Gábort, a Bartók Rádió irodalmi szerkesztője volt, akitől a munkámért cserébe megkaptam Latinovits Zoltán máig kiadatlan, csak nagyon ritkán hallható Panaszkönyvi bejegyzését és Karinthy Háth-Bizony Jánosát is tartalmazó fészek klubos estjének felvételét, amely nem sokkal a halála előtt készült. Eléggé elterjedt volt már akkor „Finta-féle” bőrcuccokat hordani. Többször megtörtént, hogy ismeretlenek szólították meg egymást az utcán, ha mindketten valamilyen „Finta-darabot” viseltek. Megrendelés is sok jött így, de alapvetően baráti társaságok adtak kézről kézre.

BDÁ: Mikor lettél pesti lakos?

FL: Évekig csak köröztem Pest környékén, albérletekben laktam Szentendrén, Érden és Budakeszin is, ahol végül elfogyott az ingázáshoz a türelmem. Akkor költöztem be a város szívébe, a Murányi utcába, a kilencvenes években. És aztán a nagyszülői hagyatékból lett egy pici lakásom, Budán, ott volt ez a magánszakkör, ott dolgoztam, ott teljesedett ki ez a bőrös mesterség, ott tanítottam. Hat-hét ember volt nálam hetente egyszer. Olyanok voltunk, mint egy család. Ebben a lakásszakkörben az egyik tanítványom révén felbukkant valaki, aki egy svájci alapítványban dolgozott, és ő mondta, hogy pályázzunk.

BDÁ: Mire? Közösségi helyre? Klubra?

FL: Egy metódusra pályáztunk. Az otthoni tanítás hozta az ötletet, kilépni az intézményi keretek közül, egy kulturális helyszínre vinni az oktatást, a mesterség tanítását. A fejemben megszülető „műhely-idea” alkalmasnak tűnt arra, hogy nappal dolgozzunk – estére meg programokat szervezzünk.

BDÁ: Behoztál néhány bőrvarrógépet, szerszámokat, asztalokat? Vagy hogy kezdődött?

FL: Fél évig csak felújítottuk a helyet, ami egy igazi pince volt, ipari armatúrákkal, betonpadlattal. Az akkori társammal, akivel elkezdtük ezt az egészet, és akivel rég elváltak az útjaink, a padlólerakástól a vakolásig, a festésig mindent magunk csináltunk. Megtanultunk falazni, csempézni, még villanyt is szereltünk. Az ezredforduló másnapján kaptuk készhez a kulcsokat. A bőrös mesterség tanítása egyébként tényleg két nagy asztallal indult. Itt ültünk a lépcsőn a társammal meg Szabó Gábor festőművész barátunkkal, aki egészen el volt képedve a tértől. Pedig akkor a csupasz falak voltak még csak. Viszont ő meglátta benne a mostani zegzugos sokszínűséget, mondta is rögtön, mennyire jó lenne ez a hely kiállítások számára. Körbenéztünk, és tényleg: egy hónapon belül megcsináltuk Gáborral és Nemes Nórával az első nagy életműtárlatot. Még abban az évbe eljutott hozzánk Gasner János is (gitáros – Európa Kiadó, Sziámi), ő nyitotta meg Tóth Virág és hét másik textiles kiállítását. Utána sorba jöttek a többi kiállítók, azóta sincs megállás. Egyik teret a másik után adtuk át a programoknak, ahogyan haladtunk a felújítással. A zenészek is hamar idetaláltak, a filmklubozás is elég hamar megjött, Para-Kovács Imre indította. Egy évig vitte a filmklubot, utána jött a Végső Zoli, Karafiáth Orsi, Falcsik Mari és sokan mások…

DBÁ: Velük indult az irodalmi élet itt?

FL: Érdekes, hogy az irodalmat szerettem volna legjobban behozni – és az adta a legnehezebben magát. Talán két évig is dolgoztam rajta. Könyvkiadókhoz jártam, elkezdtem a könyves állományt felépíteni, hoztam bizományba könyveket. Egy nagyon jól működő kis könyvesbolt lett itt, addig, amíg tudtam vele foglalkozni. Havonta, kéthavonta kerestem fel 8-9 kedvenc kiadómat, próbáltam tapogatózni irodalmi rendezvények kapcsán, de akkoriban még ez kevésnek bizonyult.

BDÁ: De beindult egy híres sorozat itt, a Hajóvonták találkozása, ahol a kulturális közélet számos térfeléről meghívottak közt voltak írók is, nem?

FL: Sokszínű sorozat volt, nem csak írók, társadalomtudósok, természettudósok is jöttek. Vajda Péter újságíró programsorozata volt 2003 és 2006 között.

BDÁ: Mikor jött az igazi áttörés? Már ami az irodalmi eseményeket illeti.

FL: Nem volt áttörés, lassan kezdtek megkeresni a szerzők, kiadók, miközben az egyéb programok látogatóival beindult egyféle társasági élet.

BDÁ: És a vendéglátás – ami napjainkra csúcsra járatódott a Finta-féle gasztronómiai extrákkal vagy egy-egy híresség főztjével – már a kezdetektől szívügyed volt?

FL: A nyitás után sokáig csak egy egyszerű büfé volt, ötféle teával, lilahagymás zsíros kenyérrel.

BDÁ: Mára viszont van, hogy egy-egy finom falat reményében néznek be hozzád a népek. A főzőcskézés rengeteg plusz melót jelent a programszervezések mellett. Hogy bírod?

FL: Most lett ez nagyon sok nekem, próbálok is egyre többet átadni másoknak belőle, bár eddig is voltak aktivistáim, és vannak segítőim ma is.

BDÁ: Sokáig dolgoztál Bán Magdával.

FL: Ő volt évekig a Nyitott Műhely Alapítvány elnöke, foglalkozott a pályázatokkal, akkoriban csúcsra járattuk az irodalmi programokat. De mára már egyre kevesebb pénzt tudunk pályázatokkal behozni, főleg a MASZRE megszűnése óta. A Műhely egyéb bevételeiből, különféle tanfolyamok, napközbeni foglalkozások bérleti díjaiból, továbbá támogatóink adományaiból próbáljuk finanszírozni az esti programokat. Irodalmi sorozatainkból a Litera.hu által szervezett Előhívás maradt meg, ami 8 éve fut már. A szintén literás Írómozi sajnos most épp szünetel, reméljük, sikerül az anyagi feltételeket a folytatáshoz megteremtenünk.

BDÁ: Még egy utolsó kérdés: az egri főiskolával végül mi lett?

FL: Nem tudtam befejezni, addigra nagyon beindult a Műhely. Pedig megvolt már a szakdolgozati témám, Parti Nagy Lajosról akartam írni. Egy sor sem került papírra, csak a fejemben van még mindig nagyon sok minden. Az egyik legszebb fordulat az életemben, hogy aztán Lajos nyitotta meg első, és máig egyetlen közös kiállításunkat Raáb Rózsával, 2003-ban, az akkori Matáv Székházban.

___

Bárdos Deák Ágnes (Budapest, 1956) a magyar alternatív zene legendás alakja, a Kontroll Csoport és az Ági és a fiúk énekese; író, újságíró.

©2021 nemenvagyok