Gézával nem tudom, mikor ismerkedtem meg, a pandémia után vagy előtt, mikor sikertelenül kucsmagombára mentünk Horányba – ám annál sikeresebben medvehagymára és egyebekre, mikor mire.
Vagy nem is: még a pandémia előtt – alatt? -, mikor tűzifa aprításra kértem meg…
Vagy nem is: mikor a tűzifa aprítás előtt egy gazos kert rendezésében vitte a prímet…
Sorolhatnám, de sosem érnék a végére, mennyi mindenben volt segítségemre – és közben milyen nagyszerű beszélgetőtársnak is bizonyult, meg hát kirándulótársnak se kutya…
Vissza a jövőbe
1973-78-ban nem végzett az ELTE-n történelem-népművelés szakon, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy 1978-ban, a Kossuth Lajos Nevelőotthonban, még egyetemistaként, nevelő tanár legyen.
Beugróként kezdte, majd ott ragad a „Magdi néni” vezette intézményben, egy időre. Buda Gézával, a hajdani demokratikus ellenzék egyik aktivistájával augusztus 20-a alkalmából beszélgettünk.
Bárdos Deák Ági: Magdi néni egy volt az olyan legendás pedagógusok közt, mint anno Gáspár László és Kocsis József tanár csoportjában Szentlőrincen Gesztesy Zsuzsa, „Zsuzsa Néni”?
Buda Géza: Igen. És én is csak addig maradtam az intézetben, amíg ő el nem ment onnan.
BDÁ: Nálad csendesebb szavú embert nem ismerek. Nevelő tanárként, hogy bírtál a gondozottakkal?
BG: Van egy kis beszédhibám, motyogok, de mesét mondani tudtam esténként, szobáról szobára járva. De később helyettesítő tanárként történelem és magyar órákat is tartottam. Bírtak a gyerekek.
BDÁ: Magdi néni távozása után nem csak a nevelőintézetnek – de a tanári pályának is búcsút intettél, miközben már nyakig benne voltál a demokratikus ellenzéki szervezkedésekben. Szamizdat-csempészetből csillagos ötös voltál – az időközben meggyilkolt Gdanski polgármester, Adamowicz számára egyenesen felejthetetlen.
BG: 2014-ben, a Gdanskban a szolidaritási központ avatásán valaki megkérdezte: te ilyen jóban vagy az elnök úrral?
BDÁ: Elnök úr…?
BG: Ott így hívják a nagyvárosok polgármestereit. Épp Pawel Adamowicz társaságában beszélgettünk, én meg mondtam, hogy elnézést, de nem is tudtam, hogy ő az, meg, hogy tudtommal nem is találkoztunk még. Mire Adamowicz azt mondta, hogy dehogy nem, te hoztál egy csomó szamizdatot, nyolcvanhatban vagy nyolcvannégyben, én voltam az a kis fiatal egyetemista srác, akinek odaadtad…Nekem ilyenből volt egy csomó – de ő emlékezett rám.
BDÁ: Abból a csomóból egyet-kettőt elevenítsünk fel. Talán kezdjük a legutolsóval, mikor 1989 augusztus 20-án végül nem jutottál ki Prágába, a másnapi többezres tüntetésre, holott te írtad Deutsch beszédét.
BD: Ketten írtuk, egy közös barátunkkal, Kerényi Gyurival, vagyis ő fordította le cseh nyelvre. Gyuri Lengyelországban tanult, csehül is tudott, ő ment ki Deutschékkal, hogy tolmácsoljon.
BDÁ: A szolidaritási üzenetnek, ha jól tudom, csak az első sora hangzott el a Vencel téren. Mi volt az?
BG: Hlopci, srácok, veletek vagyunk – ennyi hangzott el, mert Deutschot, bár sokan próbálták védeni, a rendőrség rögtön leszedte.
BDÁ: Amiről te csak a hírekből értesültél utóbb. Hogy szakadtál le a többiekről?
BG: Ők kocsival mentek, én meg, augusztus 20-án vonattal indultam, ami tök üres volt persze, nem volt olyan bolond, aki ilyenkor elindult volna Csehszlovákiába. Mindenki tudta, hogy balhé lesz. Jött a csehszlovák kalauz, és tört magyarsággal azt mondta, vigyázzon, mert jönni fognak. Bicskén a vonat jól kihúzott az állomásról, és ott álltunk, álltunk, jó sokáig, mikor két manus feltépte az ajtót. RENDŐRSÉG!
BDÁ: Beszartál?
BG: Nem, mondtam, hogy de jó, már azt hittem rablók.
BDÁ: Nem vágtak pofán?
BG: Nem, de mikor Komáromban le akartam szállni, nem engedték, hanem azt mondták, hogy Komárnóban kell leszállnom Én meg, hogy miért kéne ott leszállnom, mikor Prágáig szól a jegyem?
BDÁ: Megfogtak kétoldalról, mint a filmekben?
BG: Pontosan. Bevittek az ottani őrsre.
BDÁ: Hogy bántak veled? Hivatkoztál a jogaidra?
BG: Elvették a táskám, lefénymásolták a telefonkönyvemet, egy csomó mindent kiloptak a batyumból.
BDÁ: Miket?
BG: Szamizdatokat. Dunás cuccokat.
BDÁ: És…?
BG: És várakoztattak. Aztán jött a jegyzőkönyv.
BDÁ: Mennyit várakoztattak?
BG: 20-án este kilenc körül értünk be, és 21.-én hajnali kettőig voltam ott.
BDÁ: Bekerült ez is a jegyzőkönyvbe?
BG: A jegyzőkönyvbe semmi nem került be, mert mondtam, hogy sajnos nem vagyok beszámítható állapotban, erős nikotin függő vagyok és nincs egy szál cigim se. Negyedóra múlva megjelent egy rendőr és odabaszott az asztalra egy doboz Sparta cigarettát. Gyújtson rá, mondták. Kezdhetjük a jegyzőkönyvet? Nem gyújtottam rá, hanem mondtam, hogy kezdhetjük. Első pont: meg akartak vesztegetni.
BDÁ: Nem basztak pofán még mindig?
BG: Nem, itt véget ért a tárgyalás.
MN: Hányan ültek veled szemben?
BG: Hol egy valaki, hol hárman, négyen.
BDÁ: Aláírtál valamit?
BG: Nem.
BDÁ: Hogy engedtek el?
BG: Egyszer csak jöttek, hogy menjünk. Az ottani, akkor még ellenzéki barátaink – mert Csehszlovákiában csak pár hét múlva omlott össze a rendszer – nagyon megbecsültek érte, hogy egy Skoda Feliciával vittek ki a határra.
BDÁ: Ami csak egy festett csík volt a Komárnót Komárommal összekötő hídon. Visszatoloncoltak?
BG: Gyakorlatilag igen. Odaértünk a festett csíkhoz, épp nyúltam hátra az útlevélért, hogy akkor viszont látásra – ezt előzékenyen szlovákul mondtam – de nem engedte, megfogtak, hogy várni kell… Mi a francra? Még megvoltak a határőrbódék, de a magyar oldalon már más volt a helyzet, a magyar határőrök ott röhögtek, hogy most mi van? Eltelt néhány másodperc, a kezembe nyomták az útlevelet és meglöktek: na, mehet! Precízek voltak, megnéztem az útlevelet, az volt beleírva, hogy augusztus 21-én, két óra nulla perckor ÖRÖKRE KITILTVA a Csehszlovák Szocialista Köztársaságból. Azért kellett várni, mert mikor odaértünk még csak egy óra 59 perc harminc másodperc volt.
BDÁ: Beleírták? Magyarul?
BG: Szlovákul, szépen, tollal. Mivel lengyelül tudtam valamennyire, ennyit megértettem. Elég szürreális volt. Idehaza közben a „Vaxi” meghirdette az éhségsztrájkot a csehszlovák követség előtt.
BDÁ: Vaxi?!
BG: Wachsler Tamás, a Kossuth tér jelenkori lepusztításának fő építésze.
BDÁ: Bocs, te a történet idején akkor Fidesz-tag voltál?
BG: Már épp nem, de előtte félévig. Akkor volt az a pár hónap, hogy még korhatáros volt a Fidesz-tagság. ’88 áprilisában, még a Kisrablóban léptem be, ott alakult Fidesz. ’89 január 3.-án lettem 35 éves, akkor még a felső korhatárt nem voltak hajlandók megváltoztatni, de öt év múlva már a Fideszes korelnök nyitotta meg az új parlamentet, 1994-ben.
BDÁ: Hogy zajlott a Prágában lecsukottakért szervezett éhségsztrájk?
BG: Nagyon sokan voltunk, még a híradóba is bekerültem. Pár nap volt, míg fogságban voltak, a Deutsch meg a Pesti Laci, aztán jött a hír, hogy kiengedték őket, a Taba nevű konzul elintézte. Napokig nem ettünk szilárd táplálékot, a tea meg a gyümölcslevek azok mehettek… És ebből lett egy vicces dolog, Snée Peti meg is írta anno a Demokratában, aminek a háttérében az állt, hogy én „jóban voltam” az akkori budapesti rendőr főkapitánnyal, mert rengeteg tüntetés szervezésében részt vettem, amiket be kellett jelenteni, a Duna – körösöket, meg március 15-ére, október 23-ára szervezetteket.
BDÁ: Már ’89 előtt is be lehetett a tüntetéseket jelenteni?!
BG: Hivatalosan csak ’89 őszén született meg a gyülekezési törvény, de ahogy elindultak a tüntetések. 88-tól, tanácsos volt. Aztán vagy szétverték a tüntetést, vagy nem. Engem ’88 november hetedikén vittek be utoljára a Biarritz hotelbe, ami akkor a főkapitányság volt a Deák téren.
BDÁ: Miért tüntettetek épp?
BG: Hogy ne november 7-e legyen a nemzeti ünnep, hanem március 15. Narancssárga kartonpapírból beöltöztünk köztereseknek, csináltunk lapátokat, seprűket, és ilyen transzparensek voltak, hogy: most mi söprünk – márciusban ti söpörtök.
BDÁ: Térjünk vissza a prágai fogvatartottakért szervezett éhségsztrájkra – mi volt sztori a főrendőrrel?
BG: Pongorral. Ő volt a budapesti rendőrfőkapitány, korábban már megadta a személyes telefonszámát, mert többször is interveniáltam nála, mikor valakit bevittek. Buda úr, mondta, ha bármi probléma van, csak hívjon, és egyébként itt van a rendőrkollega, aki arra vigyáz, hogy maguknak ne legyen semmi bajuk.
BDÁ: Az éhségsztrájk alatt?
BG: Igen.
BDÁ: És nem lett?
BG: Hát, csak annyi, hogy mivel baromira meleg volt, az aszfalton ültünk, és ott voltak ezek a gyümölcsleves dobozok, beleittam az egyikbe, amibe pont volt egy méhecske. Megcsípte a számat, beszélni is alig tudtam, de odamentem a posztos rendőrhöz, és próbáltam elmondani neki, hogy megbeszéltük a Pongor úrral, hogyha valami probléma van, akkor ön segít, és hát probléma van. Ő meg, hogy: jó, jó, jó, mindjárt, mindjárt, csak menjen innen. Nem értettem, hogy mi baja van, csak mikor odébb mentem, akkor hallottam, ahogy beleszólt az adóvevővőjébe: „darázs 1, itt darázs 1…”. De akkor már ő is röhögött.
BDÁ: Augusztus 20-i ünnepi visszaemlékezésünket fejeljük meg egy csúcs szamizdatcsempészeti sztorival. Az idő 1981 után valamikor, a Jaruzelski–diktatúra sötétét korszaka. A helyszín a csehszlovák–lengyel határ, a magas Tátra egyik legmagasabb pontja, a Rysy csúcs, ahová a hátizsákodban némi szamizdat kiadvánnyal érkeztél meg. A szállítmányt hova kellett eljuttatni?
BG: Mikor hova, Gdanskba, Varsóba, ahová épp mentem.
BDÁ: Miért választottad ezt az útvonalat?
BG: Hogy kikerüljem a csehszlovák-lengyel határátkelést – amit a pecsét kötelező beütése miatt valójában elkerülhetetlen volt. Így aztán először a hátizsákkal a Csehszlovák oldalon felmentem a Rysy csúcsra, ami egyben a Lengyel határon is van. A Tátrában sokat jártam, gyerekkorom óta.
BDÁ: A magyar-csehszlovák határátlépés nem okozott gondot?
BG: Általában nem, formális volt az ellenőrzés, bár volt egy-két eset, amikor nem engedtek át.
BDÁ: Hol hagytad a szamizdattal tömött hátizsákod Rysy-ben?
BG: A turistaházban. Mintha elmentem volna kirándulni, megkértem, hogy hadd rakjam le a cuccom.
BDÁ: Mennyit nyomott az a cucc?
BG: Nem tudom, harminc, negyven kilót. Amennyi az y-merevítős szép csehszlovák hátizsákom kibírt. Lementem a hegyről, üres kézzel, szépen átmentem a határon hátizsák nélkül, ahol belepecsételtek az útlevelembe, s annak rendje módja szerint Csehszlovákiából átléptem Lengyelországba. Utána a lengyel oldalól felmentem a csúcsra a “chata”-ba (menedékház), és elhoztam a cuccom. Maga a csúcs épp a határon volt, ott nem volt ellenőrzés.
BDÁ: Mi volt az y-merevítős szép csehszlovák hátizsákodban?
BG: Könyvek, irodalom, történelmi, politikai kiadványok, amiket a Párizsban élő lengyel emigránsok utánnyomtak, sokszorosítottak. A „ramka”, azaz a szitázás a technikai lehetőségek miatt eleve korlátozott példányszámot eredményezett, meg ott voltak a házkutatások is, úgyhogy nem lehetett eleget nyomatni Lengyelországban. Biztos emlékszel az ilyen névjegy nagyságú kis könyvecskékre. Párizsban ebben a minikönyv formátumban is folyt a sokszorosítás. De volt, ami eleve kinti kiadásban készült, mint ahogy a Kende Péter is csinálta a Magyar Füzetekben, így készült, pl. a Darabbér, ami itt csak gépelve jelent meg, pár példányban. Azt is Párizsban sokszorosították.
BDÁ: Bocs, de jól értem, hogy 30-40 kiló minikönyvvel a hátizsákodban másztál föl a Rysy csúcsra?
BG: Meg le.
BDÁ: Hányszor fordultál ilyen rakományokkal?
BG: 1985-88 közt hatszor, nyolcszor, nem tudom pontosan. ’88 után már nem volt sok értelme, „szezonzárás” volt. Én egyébként egy voltam a sok kis pont közt a terjesztő hálózatban, a lengyeleknél ráadásul a belföldi szamizdat sokszorosítás is sokkal szervezettebb volt, mint nálunk. Magyarországon összesen volt néhány kiadó, az AB, az ABC, a Katalizátor stb. – Lengyelországban meg gyakorlatilag minden városban nyomtattak.
* A Tények és tanúk sorozathoz készült ez a beszélgetés – meg még több órányi, egyelőre leíratlan anyag -, bár a sorozat szerkesztők erről a tervünkről egyelőre nem tudnak.