Ne is gyere többé vissza! – Gát János különleges életútja
BÁRDOS DEÁK ÁGNES | MagyarNarancs 2015 | Forrás itt olvasható
Úgyszólván gyerekként hagyta el az országot, külföldön színházat, zenekart, galériát szervezett.
17 évesen átszökött a jugoszláv–olasz határon. Izraelbe egy olasz hajó illegális utasaként érkezett. Két év után Franciaországba ment, onnan öt év elteltével Amerikába. Felesége volt Sheryl Shutton, Bob Wilson és Pilinszky János múzsája, majd Méhes Marietta, a Trabant énekese is. Halász Péterék New York-i Squat Színházának tiszteletbeli tagjaként zenei klubot szervezett, producere, dalszerzője és lemezkiadója volt a Defunkt zenekarnak. 1993 óta képzőművészeti galériája van New Yorkban, jelenleg Manhattanban él, de Budapesten beszéltünk vele.
Mit csinálsz most Magyarországon?
Gát János: Két kiállítás szervezésén dolgozom, az egyik, Farkas István festőművészé a Kiscelli Múzeumban nyílik június 19-én, a másik, Reigl Judit Lepel/kódfejtés című sorozata Egerben lesz látható a Kepes Intézetben.
Virtuális freskóként jellemzed az utóbbi művet, aminek a felrakásában magad is részt vettél a minap. Mi minden tartozik a szervezői munkádba?
GJ: 30 kg az egész alkotás, belefér egy bőröndbe; levegőben lebegő „michelangelói” alakok könnyű leplekre festve – ezzel borítottuk be a kiállítóteret. De előfordul, hogy egy kiállításhoz hiányzó kép felkutatása is a szervező feladata. Közben katalógust is írok, most fejezem be a Reigl-kiállításhoz írt esszémet.
Reigl Judit, aki 1950-ben hagyta el Magyarországot, és jelenleg 92 évesen Párizs mellett él, évek óta „repertoáron” van nálad.
GJ: Nyolc éve ismerkedtünk össze, és jó barátságban vagyunk azóta. A Lepel/kódfejtés című munkáját, amelyet 1973-ban mutattak be Párizsban, tavaly én is kiállítottam New Yorkban az UBU-galériában. 2006-ban a saját galériámban is volt egy Reigl Judit-kiállítás, amit John Zorn koncertjével nyitottunk meg. Zorn több művet is írt Reigl Juditnak, többször fellépett a kiállításain. Reigl Judit alkotása a Metropolitanban a Jackson Pollocké mellett látható!
A galériád oldala szerint nem csak magyar művészek kiállítójaként tettél szert ismertségre. A legek közül említenél kettőt?
GJ: Paul Thek. Őt Bob Wilsonon keresztül ismertem meg. És Hans Richtert, mondjuk, aki a dada mozgalom alapítói közt volt. Neki 1945 után nálam volt az első kiállítása New Yorkban.
Hogy lettél galerista?
GJ: Írni akartam, és a galéria tökéletesnek látszott arra, hogy nyugodtan dolgozhassak.
A nagymamád is írónő volt, Kilényi Mária. Netán így kezdődött?
GJ: Meg úgy, hogy ismertem nagyon jó művészeket, akiket nem ismert a világ. 15 évesen megismerkedtem Hajas Tiborral, valamint a szobrász Dombrovszky Istvánnal, aki mindkettőnkre nagy hatással volt. Ugyanabba a lányba lettem szerelmes, akibe ők – de rögtön a legjobb barátok lettünk. Akkoriban hallottam először Pilinszkyitől Grotowskiról – és, amikor megjelent Peter Handke Közönséggyalázása, Hajas Tiborral elő akartuk adni. Közben elkezdtük próbálni az én darabomat is, amit a Doors zenéjére írtam. De Dombrovszky István, aki a főszereplő lett volna, öngyilkos lett. Ahogyan Horvai Miklós is, nem sokkal utána, aki nagyon jó költő volt. Velük nőttem fel – ha felnőttem egyáltalán –, azóta is itt vannak velem.
Ekkoriban döntöttél úgy, hogy disszidálsz?
GJ: Igen. Nem volt könnyű, de megszereztem a jugoszláv útlevélhez az akkor kötelező hivatalos iskolai engedélyt, elsősorban a gimnáziumomban tanító Litván Györgynek és Vészi Jánosnak, „az ’56-osoknak” köszönhetően. Úgy indítottak útnak, hogy ne is gyere többé vissza! 1969-ben…
1984-ig nem is jöttél. Az a látogatás viszont meghatározó volt a további életedre.
GJ: Mondhatjuk. Találkoznom kellett valakivel egy lakásban Pesten; mint kiderült, Bíró Endrével, Gedő Ilka festőnő férjével. Beléptem, és fantasztikus műgyűjteményt láttam a falakon. Hogy lehet egy ilyen muzeális magángyűjteményt Budapesten összeszedni? – kérdeztem a hölgyet, aki pongyolában fogadott. Hát, ezeket ő festi, mondta. Nehéz volt elhinni, de bevitt a másik szobába, ahol épp egy önarcképen dolgozott. Mikor később elhatároztam, hogy galériát fogok nyitni New Yorkban, akkor tudtam, hogy a Gedő Ilka-anyagot kellene összeszednem Budapesten.
1993-ban vele indítottad a galériádat New Yorkban. Végül hogy jutottál hozzá az anyaghoz?
GJ: A fiain keresztül. A nálam kiállított Gedő Ilka-anyagot aztán eljuttattam a New York-i Zsidó Múzeumba és a Jád Vasem Múzeumba, Jeruzsálembe. A budapesti zsidó múzeum is bemutatta a kiállítást. Előzőleg, 1990-ben Glasgow-ban, az akkori Európa kulturális fővárosában mutatták be. Eljöttek magyar művészeket keresni – és vitték a képeit. Gedő Ilka ezt már nem érte meg, 1985-ben halt meg, a találkozásunk után egy évvel.
Miért Izraelbe mentél 17 évesen? Egyszer viccesen azt mondtad, hogy mert már akkor cionista voltál.
GJ: Komolyan az voltam. De kiskorúként nem is mehettem volna akkor sokfelé, volt egy megegyezés a nyugat-európai országok és Magyarország között arról, hogy a 18 éven aluliakat visszadobják.
Mért mentél tovább 1971-ben?
GJ: Izrael kis ország, és én az egyik kis ország után nem akartam egy másik kis országban élni. De máig szeretem Izraelt.
A korabeli „off-Avignon” fesztiválon, Nancy-ban megvalósult az, ami Pesten nem jött össze.
GJ: Főleg performansszal és elsősorban utcaszínházzal foglalkoztam. Az első színdarabomat, ami egy hetvenkét órás, egyszemélyes szabadtéri előadás volt, 1973 májusában mutattam be, nagy sikerrel.
Aminek a híre Pestig eljutott…
GJ: Igen, Hajas is ezután kezdett performanszokat csinálni, addig csak írással foglalkozott. Végig leveleztünk, folyamatosan küldte a dolgait. 25 évvel a halála után kiadott Szövegek című könyvét is a levelezésünkkel fennmaradt írásai köré szerkesztették.
Kik lettek Franciaországban a barátaid?
GJ: Elsősorban zenészek. Akkor ismerkedtem meg Steve Lacyvel is.
Te is játszottál valamin?
GJ: Nem, de édesapám zongorista és csembalóművész volt, úgyhogy a zongora alatt nőttem föl.
Édesanyád is zenész volt klasszikus ütőhangszeres képzettséggel.
GJ: Nekem csak fülem van a zenéhez.
Annyira legalábbis, hogy egy zenekart és egy lemezkiadót is összehozz Franciaország után, New Yorkban.
GJ: A Defunkt zenekart a Squat Klubban fellépő dzsesszzenészekből raktam össze, én voltam a Squatban a koncertszervező. Több lemezünket is kiadtam mint Beast Records, amelyet az Island Records forgalmazott, a Hannibal Records – sajnálatos – közreműködésével. Édesapám megtanított a dalírás alapjaira, így nem csak a szövegeket, hanem a dallamokat is én írtam.. Viszont a punkfunkot mint olyat, tényleg mi találtuk ki a Defunkt zenekarral.
Steve Lacyn túl Bob Wilsonnal és Sheryl Shuttonnal is Franciaországban ismerkedtél meg. Mesélted, hogy Pilinszky János valójában veled folytatta azt a beszélgetést Párizsban, amely aztán Beszélgetések Sheryl Shuttonnal címen megjelent.
GJ: Inkább Pilinszky beszélt, én meg okosan hallgattam. Pilinszky és Sheryl a „beszélgetések” előtt csak egyszer találkozott. Abban az időben nem is tudtak volna beszélgetni közös nyelv híján. Sheryl akkor tanult meg franciául, amikor, jóval később, Párizsba költözött. Sheryllel most is jóban vagyunk – hét évig volt a feleségem. 1973 őszétől az összes darabomban, ami nem szóló darab volt, játszott ő is. Mertem volna nem adni neki szerepet.
Miből éltél?
GJ: Párizsban elkeveredtem egy ismerősömmel valaki lakásába, ahol épp szobát festettek. Mondták, hogy dolgozhatnék én is szobafestőként, 100 frankért. Elvállaltam, ez volt az én tragédiám… Viszont kiderült, hogy ebből meg lehet élni.
Idehaza legendák keringtek arról, hogy van egy magyar New Yorkban, aki sok emigránsnak munkát ad. Menyhárt Jenő is nálad tanulta a szobafestőszakmát, ugye?
GJ: Az öcsémnél – akkorra én már mással foglalkoztam. De tényleg egy nagyszerű, állandóan változó csapatmunka volt az a vállalkozás. Halász Péter volt az állandó segédem. Volt, hogy a Defunkt együttes tagjai, a Sun Ra zenekarának világhírű zenészei vakarták a falat, a Kool and the Gang trombitása csiszolta az ajtókat. Egyszer még egy Nobel-díjas is cipelte a gipszet, igaz, csak alternatív Nobel-díjas volt: Biró András.
Van egy kalandos, a gyerekkorodba visszavezető „műgyűjtő-műkereskedő” szál is.
GJ: 15 éves voltam, amikor édesapám meghalt: gyakorlatilag egyedül éltem Budapesten. Főállásban az utcákon mászkáltam, éjjel-nappal. Két évig, 1967-től 69-ig abból éltem, hogy megvettem régi képeket, és a bizományiban eladtam. Akkor még lehetett találni jó dolgokat pincékben, padlásokon. Volt Budapesten néhány tucat fiatal, vagy majdnem gyerek, akik tudták, mi micsoda és mennyit ér. Ezek a műtárgyak ugyanis nem az égből jöttek, ezek voltak azok, amiket a zsidók annak idején eldugtak a nyilasok elől. Aki nem jött vissza, annak a dolgai még a hatvanas években is ott voltak valahol, mint ahogyan a csillagos házakba költöztetettek kirabolt lakásainak értékei is. Mint a nagymamám családjáé is…
Kamaszként honnan tudtad, hogy melyik az értékes kép?
GJ: A dédnagyapám gyűjteményéből egy-két darab megmaradt, amit gyerekkoromban a nagymamánál sokat láttam. Minden vasárnap elvitt a nagymama a Szépművészeti Múzeumba, ahol anyukám egy ideig titkárnőként dolgozott. Jártam a restaurátor-műhelyben is, láttam, hogyan lehet hamisítani a képeket… 15 éves koromban nagyjából rá tudtam érezni, hogy mi hamis és mi nem. Miután elmentem az országból, maradt két-három képem itthon, amit kicsempészett nekem valaki Párizsba. Eladtam, és abból csináltam a színházat.
És most? Van gyűjteményed?
GJ: Van is meg nincs is. Ami van, az múzeumi letétben van. Nem vagyok privát gyűjtő, ha az lennék, mindent magamnak akarnék megtartani. Éppen ellenkezőleg, arra hajtok, hogy a privát gyűjteményekből a múzeumokba kerüljenek a művek.
Nehezítette a helyzeted, hogy ismeretlen voltál New Yorkban, mikor a galériád megnyitottad?
GJ: Nem, sőt! Az újságok szeretik az ilyen történeteket, hogy nincs pénzed, nem vagy igazán profi… Többet írtak akkor rólam, mint más menő galériáról. De nem voltam igazán ismeretlen. A galéria beindításakor már ott volt a Squat Klub, mindig jött valami rólunk a New York Timesban. Ha valamit jól csinálsz Amerikában, azt észreveszik.
Az életedre nagy hatást gyakorló magyar alkotók között az eddig említetteken túl Erdély Miklóst is felsoroltad.
GJ: Őt Párizsban ismertem meg. Magyarországon nem voltunk személyes ismerősök, bár nagyon jól tudtam, hogy ki ő, láttam egy happeningjét még Erdélyék kertjében, 1967-ben. (Húsvéti vendégség ’67 – B. D. Á.). Számomra az első happening a világon egyébként az, amit Erdélyék csináltak ’56-ban, amikor az utcán a cipődobozokban pénzt gyűjtöttek a forradalom áldozatainak családtagjai számára. (Őrizetlen pénz – B. D. Á.) Én ezt tartottam a legnagyobb művészeti eseménynek a XX. századi Magyarországon.
És mit tartasz most annak?
GJ: Azt, ami a megfelelője ennek az ’56-os happeningnek: a Szabadság téri Eleven Emlékmű spontán, efemer ellenemlékművét. Tudnak róla, és a világban nyilvántartják úgy is, mint képzőművészeti eseményt.
Az egri Reigl Judit-megnyitón ki lesz a zenészed?
GJ: Kurtág György írt egy nagyon szép dalt Reigl Judit egyik versére, már dolgozik az átiratán Gerlóczy Zsigmond. Ami Pilinszky a költészetben és Reigl Judit a képzőművészetben, az a zenében Kurtág. Mikor meg kellett szereznem tőle a Reigl Juditról készült dokumentumfilmem zenéjéhez az engedélyt és felhívtam, kiderült, hogy jóban volt apukámmal. És hogy a felesége apukám tanítványa volt egy rövid ideig. Odaadta a zenét látatlanba – és utána megnézte Reigl Judit képeit. Teljesen beléjük szeretett.
Azóta találkoztak ők ketten?
GJ: Nem – viszont a legjobb barátok telefonon. De én sem találkoztam még vele élőben. Ha valakivel, vele még jó lenne.
@Magyar Narancs 2015 | Az eredeti intejú itt olvasható