Tűkkel inzultáltak bogarakat, miközben tombolt a plakátháború

BÁRDOS DEÁK ÁGNES | MagyarNarancs 2015 | Forrás itt olvasható

Bp. Szabó György grafikus a Strand, az Electro Petting és BP.Service zenekarok tagja volt, 1996 óta Los Angelesben él családjával. Hamarosan kiadja impozáns plakátgyűjteményét, ezektől jutottunk el a durva sztorikhoz. Interjú.

Hogy jutottál a magángyűjteménnyé duzzadó anyaghoz?

Bp. Szabó György: Zenész és grafikus voltam a nyolcvanas években, azokat a plakátokat tettem el, amiket én terveztem a zenekaraimnak meg más zenekaroknak. Egy idő után vettem egy nagy szekrényt, abban viszont rengeteg üres hely volt, úgyhogy elkezdtem mások plakátjait is gyűjteni. Az ösztönös félretevőtől a tudatos félretevőig eltelt egy-két év.

Félretevő?

BPSZGY: Ez egy új szó a 1980–81 közötti időszakból. Egy idő után tudatosan kezdtem gyűjtögetni az alternatív zenekaroktól. A Petőfi Csarnoknak is csináltam plakátokat, 1985 már a new wave jegyében zajlott. Ez volt az a közös nevező, amiből tudták az emberek, hogy nem egy hard rock együttes jön, hanem egy kortárs zenekar – vagy táncegyüttes.

Akkor ez a Szabó Gyuri-korszak volt már, ha kortárs tánc. (Mármint akkoriban a másik Szabó György, a Trafó mostani menedzser-igazgatója volt a PeCsa művészeti vezetője – a szerk.)

BPSZGY: És Nádor Kati. Kortárs tánchoz is készítettem plakátot. Miután tudatossá vált a plakátgyűjtés szándéka, már nemcsak a koncerteken kerestem meg a zenekarokat, hanem a zenészek lakásaira is feljártam a mappámmal. Bár már a gyűjtő öntudatra ébredt bennem, de mindig csak egy példányt kértem – és soha nem írattam alá. Összeszedtem azokat a plakátokat, amikről úgy éreztem, hogy egyszerűen jók. De vannak fehér foltok.

Kik voltak a kedvenceid?

BPSZGY: Az ETA volt az egyik kedvencem, Czeller Péter alapította, miután a Neuroticból kilépett.

Jártál akkoriban szkinhedkoncertekre is?

BPSZGY: Oi-koron voltam. De „erős gesztus” volt a Spions egyik koncertje is, mikor tűkkel inzultáltak bogarakat. Rosszul lettem, emlékszem, mert kivetítőn mutatták a vergődő csótányokat.

Téged én a Strand együttessel láttalak először, a Molnár utcában.

BPSZGY: A Strandban basszusgitároztam, ott kezdtem igazság szerint. A Strand inkább színház volt, mint zenekar, fürdőkabinos ruhában léptünk fel. Bementünk a Gellért uszodába, és elkértük a strandok és uszodák házirendjét, ami egy B1-es plakát volt. Abból kaptunk egy másolatot, és volt egy lány, aki az első betűtől az utolsóig felolvasta a házirendet, függetlenül attól, hogy hol tartott épp a koncert, a zene. Fotós is volt a színpadon, ő is fürdőruhában fotózott, az énekes nyugágyban énekelt. Ez 79-ben volt.

Miért kezdtél el zenélni?

BPSZGY: Ilyen volt a kor: azt mondta neked, állj fel és menj a színpadra! Bár a papám zenetanár volt és hegedűművész, de az inspirációim nem innen jöttek. Mindig voltak hangszereim, a szüleimtől kaptam, mindig valamit pengettem. Aztán a képzős kollégiumban Filep Sanyival, Kopasz Tamással kezdtünk együtt zenélni. Nagyon benne volt ez a levegőben, mindenki zenélt. Világjelenség volt.

Emlékszem, mi magunk ragasztottuk ki legtöbbször a saját plakátjainkat, a zenekari tagok az éj leple alatt.

BPSZGY: Kíméletlenek voltunk egymással. Plakátháború volt. Leragasztottuk egymást. Éjjel kettőkor vödrökkel meg szobafestő pemzlikkel mentünk, kiragasztottunk negyven plakátot, és egy óra múlva már egy másik zenekar leplakátozta. És nem haragudott az egyik zenekar a másikra.

Kicsit azért anyáztunk. Mi egyébként mindig meghagytunk egy-két plakátot a másokéból, amikor az Ági és a Fiúknak plakátoztunk. Ti nem?

BPSZGY: Na, aranyosak voltatok. Mi nem. Szerintem senki más sem.

Tudod az összes gyűjteményedben meglévő plakátról, hogy ki tervezte?

BPSZGY: Nem. Ezért is küldözgettem az e-maileket a zenekaroknak, hogy azonosítsák a plakátjaikat.

Hány plakát kerül a könyvbe?

BPSZGY: 400 körül.

Láttam, hogy nem mindegyiken van évszám.

BPSZGY: A szakmabelieknél, képzőművészeknél nem volt kérdés, hogy rajta van az év, a tervező neve. A műkedvelő plakáttervezők, sok esetben zenekari tagok megelégedtek az információ bizonyos elemeivel. Ezeket nagyon nehéz beazonosítani évre, szerzőre.

A plakátkönyv mikor jelenik meg?

BPSZGY: Még folyik az egyeztetés a kiadókkal – össze kell szedni a pénzt rá.

Tervezed, hogy a könyvkiadást támogatandó, eladsz egy-két plakátot. Melyikeket?

BPSZGY: Néhányat a sajátjaimból.

96-ban elhagytátok az országot a feleségeddel, a Bizottság énekesével, Kokóval…

BPSZGY: …és a zenekar harmadik tagjával, Kósa Vincével, aki még Soós Gyuri Art Deco zenekarában és előzőleg a CMC-ben gitározott. A Bp.Service-ben már „csak” dobolt. 97-ig zenéltünk életformaszerűen, Los Angelesben két évig még stúdióba jártunk, kiadtunk újra egy Magyarországon a Bahia által megjelentetett lemezt, összesen három CD-nk jelent meg. Volt kiadónk, a Tone Casualties, klubokban léptünk fel, megjelentek rólunk újságcikkek. Arra törekedtünk, hogy ne legyenek konkrét, létező hangszereink. Magunk készítettük a szintik mellett használt egyéb elektronikus dolgokat, szekvencereket. Városi utcazajokat is használtunk. De volt rádió-televízió is a színpadon, kerékpárok, több méter hosszú fóliákon doboltunk, extrém ütős és rugós hangszereket használtunk. Jó kritikákat kaptunk, felléptünk a legjobb klubokban, közben Csupó Gábor animációs stúdiójában dolgoztunk, aki egyben CD-kiadó is volt. Ugyanazt csináltam, mint itthon: CD-borítókat. Aztán kiderült, hogy a zenélés meg ez a fajta egzisztenciális lét nem működik együtt. Ha van egy munkahelyed, ahová reggel be kell menni, akkor nem mehetsz be úgy, hogy éjjel háromkor még a színpadon pakoltad a cuccokat. Rögtön kirúgtak volna. Az utolsó koncertünk a Roxy klubban volt, 97-ben, ami az egyik legnagyobb Los Angeles-i klub, nem a méretét tekintve, hanem a legikonikusabb. Játszott ott a Rolling Stones, a Captain Beafheart, Frank Zappa is. Velünk például fellépett a Captain Beafheart dobosa, de be lett csomagolva, ezért nem látszott. Kitaláltuk, hogy újságpapírban lépünk fel, tehát nem látszottunk sem mi, sem ő. Sok zenész haverunk lett, például a Nine Inch Nails szintetizátorosa, akit itthon is ismerhetnek. És hát a Devóval is nagyon jóban voltunk, a zenekarból Mark Mothersbaugh bírta a melóimat, mikor kimentem, a jelvényeimről írt egy kis kritikát is.

Gondolom, Amerikában akkor már nagy dömping volt jelvényekből.

BPSZGY: Amerikában minden van. Örülsz is neki, hogy milyen fantasztikus ez a sokféleség. Tőled függ, hogy mennyi információt tudsz befogadni, összegezni; ugyanakkor nyomasztó is, mert ha valamit csinálsz, látod, hogy van még az a tizennégyezer másik, aki ugyanúgy csinálja, ha nem jobban.

Melyik jelvény tetszett a Devo zenészének?

BPSZGY: Egy olajos kupak volt, amit kilapítottam, rajta egy lakkréteggel. Olyan volt, mint egy ékszer. Király Tamás és Koppány Gizi Petőfi Sándor utcai boltjába csináltam először eladásra jelvényeket. Aztán a fiatal filmművészeknek volt egy estjük, Szirtes János volt a házigazda, aki azt találta ki, hogy fogorvosi székbe ülteti a rendezőket. Szemükbe világított reflektorral, úgy csinált velük riportot, és hogy oldja ezt a hangulatot, mindenkinek adott egyet a jelvényeimből. Tükrös jelvények voltak, háromszögek, különféle geometriai alakzatok. Voltam mostanában a Király Tamás-emlékkiállításon, ahol láttam különféle tükrös kitűzőket. De azokat nem én készítettem.

@Magyar Narancs 2015 | @Sióréti Gábor képeivel | Az eredeti intejú itt olvasható