1989-ben Kistamás Laci és Július Gyula képzőművész, valamint Kelényi Tódor Krisztián egy összművészeti fesztivál szervezésébe vágtak bele, melynek helyszíne a Pálvölgyi cseppkőbarlang feletti katlan lett. A következő évben, 1990-ben a VHK koncertjével indult a rendszerváltó kezdeményezés.
Kistamás Lacival és Július Gyulával a szervezés kulisszatitkairól beszélgettünk, 2021-ben a hajdani helyszínen.
Bárdos Deák Ági: Honnan jött az ötlet?
Kistamás Laci: Nekem az volt az elképzelésem, hogy a globális, sőt univerzális természeti eseményekhez kapcsolódóan új ünnepeket lehetne szervezni. Gyulával annak idején teljesen egyetértettünk abban, hogy kell egy ünnep, ami nem arról szól, hogy az egyik ember megölte a másikat, elvette a hatalmát, pénzét és most ő uralkodik, aztán jön a következő hullám – mármint az ő hullája -, és onnantól azt ünnepeljük. Többnyire az ember emberek fölötti győzelmét ünneplik a nemzeti és egyéb ünnepeken. A mi verziónkban van egy kitekintés a természeti ünnepekre, mint egy ősi dologra. A Nap-Nap fesztivál emblémája is erre utal.
BDÁ: Azt az emblémát, ha jól tudom, Gyula, te tervezted.
Július Gyula: Igen. A skandinávoknál nevezetes a Rúna kő, amiről mandinerből visszapattan a Nap fénye, azon van egy sziklarajz: egy ember, ahogy a Napot görgeti. Mi ezt nagyban megfestettük, Nemessányi Klárival együtt, aki szintén képzőművészetet tanult.
KL: A Rúna kő-rajzon a Nap süllyed, süllyed, de nem tud lemenni. Északon sokkal erőteljesebb ennek az égitestnek a kulturális hatása. Mindeközben a Zene Ünnepe akkor már, épp erre az időszakra időzítve, több európai országban is elindult – mi meg pont akkor kezdtük a Nap-Napot szervezni.
JGy: ’89-’90 fantasztikus időszak volt egyébként, hittünk abban, hogy minden megváltozik, lehet olyan dolgokat csinálni, aminek értelmük van. Volt ez a furcsa helyzet, hogy kimentek az oroszok, és a rendszerváltoztatással lehetőség lett arra, hogy szervezünk egy olyan új ünnepet annak a közegnek, amiben mi is benne voltunk, ami nem kapcsolódik a politikához, mert azt már nagyon untuk. Ha megnézzük, milyen ünnepek vannak hagyományosan a népi, meg, akár a zsidó-keresztény kultúrában, azok többnyire a napfordulóhoz kapcsolódnak, így a nyár közepén a napforduló volt, amit mi is kiválasztottunk. Ezzel egy időben, hogy ezen elgondolkodtunk, a Pálvölgyi barlang vezetői, akik közt ismerőseim is voltak, felvetették, hogy itt van ez a baromi nagy tér – előzőleg összehoztak egy színpadszerű kis földrakást a katlan végében -, és lehetne valamit csinálni. Itt volt a katlanban a sajtótájékoztató, ’89 nyári napfordulóján, jöttek is egy páran, estére lett tűzrakás is – Gasner János kezdeményezésére, pár dobossal, este akusztikus zenélés indult az összegyűltekkel közösen, a tűz körül.
BDÁ: Te magad, Gyula, annak idején a Fiatal Művészek Stúdiója tagja voltál, képzőművészként. Ez mennyiben befolyásolta a leendő fesztivál arculatát?
JGy: Én eleve egy összművészeti fesztiválban gondolkodtam. Hívtam pár művészt, akik nagyobb installációkkal és performanszokkal foglalkoztak. Adta magát az ötlet: itt volt ez a baromi nagy tér, a katlan. Másrészt természetes volt, hogy ennek az ünnepnek lesz egy zenei fesztivál része is.
KL: Mivel a fesztivál zárónapja Szentivánra esett – ami eredetileg egy erősen szexuális tartalmú ősi természetünnep volt – ennek inspirációjában Czeizel Balázsék, több képzőművésszel együtt összehoztak egy nagy fa(llo)szállítást… Sajnáltam nagyon, hogy az indulás motorjának számító képzőművészeti események fokozatosan háttérbe szorultak, mivel a performanszok nappal voltak alapvetően – viszont nagyjából a koncertek idejére telt meg a katlan. De volt vetítés, például, a sziklafalról leeresztett fóliára…
BDÁ: Egy napnyugta után életre kelő performatív gesztusként… Említetted a Zene Ünnepének magyarországi meghonosítására tett kezdeményezéseket. Ezen az apropón kezdődött a zenekarok szervezése is?
JGy: Valójában Laci hozta össze a fesztivált a Zene Ünnepével, mert neki a francia intézettel jó kapcsolatai voltak, jól beszélt franciául, szótértett az igazgatóval.
KL: Valójában akkoriban már egy csomó zenekarról alig tudtunk valamit, mert sorra születtek az újabb és újabb formációk – akiknek nem voltunk a koncertjeiken. Úgyhogy, felkerestük őket és elmondtuk, hogy lenne ez a fesztivál – és az a koncepció, hogy a közönség nem fizet, viszont a zenekarok ingyen lépnek fel. Szívesen jöttek, nagyon kevés olyan zenekar volt, akinek ez kizáró ok volt. Az volt a legszebb, hogy Baksa Soós János Január is itt volt gitárral, állandóan énekelt, mindenhol, el se mozdult innen, ha a színpadon szünet volt, ott énekelte ezeket az indián-szerű dalait. Csoda, hogy nem vette át Tódortól a főszerepet… Vető János is, aki már jónéhány éve Svédországban élt, ő is itt volt, ő is a helyhez nagyon illő koncertet adott.
BDÁ: Olyan triviális kérdésekkel is szembe kellett néznetek, hogy hol fognak pisilni az emberek.
JGy: El kellett menni a csatornázási művekhez, hogy hogy lehetne kitelepíteni mozgó vécéket – akkor még nem volt toi-toi, csak egy ilyen busz-szerűség, több wc-vel. 2 forint volt a pisilés, azt az üzemeltető kapta. Aztán be kellett menni az elektromos művekhez. Hány évesek is voltunk…? Huszon és harminc közti figurák – mégis egyből be tudtunk menni a vezérigazgatóhoz, ami most elképzelhetetlen. Elmondtuk mit szeretnénk, ő meg, hogy: jó. Semmi levelezés meg ilyesmi. Utólag írtuk le, mit tervezünk.
BDÁ: Hármasban mentetek mindenhová? Ti ketten meg Tódor?
JGy: Hol ketten, hol hárman. Volt, hogy én mentem egyedül. Nem volt szervező csapat mögöttünk – viszont mindenhová bejutottunk, nyitott kapukat találtunk és mindenki segíteni akart.
BDÁ: Ez volt a rendszerváltás eufóriája?
JGy: Én úgy magyaráznám, hogy mindenki zavarban volt – jön valaki: mit akar? Ez később biztos majd jó lesz nekem… De ez már elmúlt, már be se tudsz jutni ilyen helyekre. Fantasztikus szerencsésen összejött minden: a katlanban a barlangosok a helyet adták, az elektromos művek valami hatalmas dugaljakat lecsatlakoztatott, és már jött is be az áram.
KL: A sziklák is meg lettek világítva. A legelső alkalommal, pont ehhez a rituális természet ünnep-hangulathoz jött az az ötlet, hogy legyen az első zenekar, szinte adta magát, a VHK. Ők tökre ideillettek a sámánisztikus vonallal. ’90-ben ők voltak a fő zenekar, köréjük lehetett az eseményeket építeni: volt egy minimál vázlat a fejünkben. Első alkalommal kellemes jövésmenés volt, bizonyos hangversenyekre össze-összejöttek az emberek, nem volt még irgalmatlanul nagy tömeg.
BDÁ: Nem volt plakátozás a városban?
KL: De volt…
JGy. Akkor még lehetett plakátozni…
BDÁ: Mégsem volt tömeg?
KL: Elviselhető méretű sokaságnak mondanám.
JGy: Akiket azért ki kellett szolgálni: a kaját, piát nagyrészt a barlang hétköznapi látogatóit, a kirándulókat kiszolgáló büfében lehetett venni, de Tilos az Á akkori mosogatófiúja, Laki Laci vállalkozott rá, hogy „kitelepül” – és volt valami hurkás fiú is.
BDÁ: Ez volt a vadkapitalizmus, az első vállalkozások megalapozásának kora. Ha jól emlékszem, helypénzért árusíthattak a szerencsések, akik bejutottak ebbe a szolid kereskedésbe.
JGy: Mivel ingyenes volt a fesztivál, ebből lettek a bevételeink. Ugyanis a színpad technikáért, hangért és fényért fizetnünk kellett, azt béreltük. Egyszer én is elmentem valahová, autóval, sajtért…Emlékszem, mikor elindultam, a Barlang-vendéglő faháza előtt meghúztam a vendéglős autóját, mert azért már az első alkalommal is több ezer ember volt.
BDÁ: Jól emlékszem, hogy rendőrök nem jöttek be a katlanba? Mindenesetre a Kontroll-koncertre áradó hatalmas tömeget a fenti útról figyelték a sorra érkező rendőrautókból az egyenruhások, akik egy-két éve még, a Duna-körös tüntetéseken ezt az embermennyiségét még szétzavarandó közellenségekként támadták le. Gondolom, az is játszott, hogy a Nap-nap idején Demszky Gábor volt Budapest főpolgármestere, aki anno maga is kapott gumibotozást.
KL: Az első, a ’90-es buli után behívtak minket a rendőrségre: na, mit is akarnak maguk? Nagyon kedvesek voltak, tök jó, amit csinálunk, mondták, de legközelebb előre be kéne jelenteni az ilyen eseményeket, hogyha bármi gond van, akkor ők ott legyenek a környéken, tudjanak róla, hogy lesz egy tömegmozgás – és erre felkészüljenek, ne akkor menjen el mindenki nyaralni, vagy a BKV esetleg járatot sűrítsen, ilyesmik.
JGy: Igen, érdekes, hogy nem az volt, hogy ezt soha többé, hanem segítőkészek voltak. Mi meg mondtuk, hogy köszönjük, ha valami gáz van, tényleg segítsenek, de nem lenne jó, hogy bent, a fesztivál színhelyén, a katlanban mindenfelé rendőrök mászkáljanak. Végül a rendfenntartást szabadnapos tűzoltókkal oldottuk meg. Bementem a 2. kerületi tűzoltó kapitányságra, hogy itt többfajta veszélyforrás van, például a sziklák. A tűzoltók profin leszedték az embereket, mert hiába mondtuk be folyamatosan, hogy ne másszanak fel. Az emberek szerették a sziklákat, onnan jobban láttak. Bár Tódor óránként bemondta, hogy a sziklafalra ne menjen fel senki – mint a szülők a gyerekeiket, úgy egzecíroztattuk a közönséget, „ne másszatok fel!” -, a harmadik fesztivál után volt egy tragikus baleset, bár nem a fesztivál területén történt, hanem az út túloldalán. Ott is volt egy is van egy katlan, annak a faláról zuhant le a fiú.
BDÁ: Minden nap bejártatok hozzá a kórházba, emlékszem.
KL: Nem ismertük őt, de borzasztó volt mindenképp, visszaütött, lelkileg ránk is, még ha olyan is volt, mintha a Sziget Fesztiválon kérnék számon, hogy a Margit szigetnél valaki belefulladt a Dunába. Az a fiú innen ment valamikor hajnalban át oda, ahol lezuhant. A barlangvezetőség onnantól már nem engedte a folytatást – de valójában nekünk is elvette a kedvünket a tragikus baleset.
BDÁ: Ezért lett vége a Nap-napnak?
JGY: Túlnőtte magát a fesztivál…
BDÁ: Hiszen ingyenes is volt…
JGy: Az ingyenesség lényegi volt, mert mi egy ünnepet akartunk – semmi anyagi érdekeltségünk nem volt benne. Annyi volt, hogy a büfében ingyen ihattunk pár sört.
Végül is a Nap-Napból jött a Frankhegy ötlete is, ők még tartották az ingyenesség elvéhez magukat. Innen jött a Sziget is, szerintem, de már az ingyenességet megszüntetve.
KL: Az tény, hogy a VOLT Fesztivál szervezője, Lowenbein Norbi azt nyilatkozta utóbb, hogy neki a Nap-Nap volt az előképe.
JGy: Én akkor mindenesetre azt mondtam mindenkinek, hogy ebben az a lényeg, hogy a Nap-Nap ingyenes. A második fesztivál után már be kellett jelenteni a következőt, az én nevem volt leadva a 2. kerülethez, mert ez a katlan-oldal oda tartozott, az út másik fele már a harmadikhoz. Mikor lezajlott a Kontroll-koncerttel induló harmadik fesztivál, beidéztek a rendőrségre: „a rendezvény miatt maga ellen érkezett pár feljelentés”.
BDÁ: Több ezer is megvolt az a pár, emlékszem.
JGy: Eszméletlen szám volt, a furcsa akusztikának köszönhetően: közvetlen a környéken nem hallatszott, a hang itt a katlanban benn maradt, hanem valahogy a barlangok, egészen a Lukács Fürdőig, ahol a hőforrásvizek kijönnek, meg máshol is voltak ilyen gócok, elvitték a hangot.
BDÁ: A dob meg a basszus, ahogy a nóta mondja.
JGy: Valószínűleg, igen. Arra időnk nem volt, hogy lemenjünk és meghallgassuk – de több helyről jöttek bejelentések. Szóbeli figyelmeztetést kaptam. Mondtam, hogy köszi – és viccesen felajánlottam egy láda sört. A rendőrök meg röhögtek, hogy jó, de legyen kettő akkor. Egyébként ekkor már én csak a szervezésben vettem részt, a fesztivál ideje alatt ’91-ben már egy külföldi ösztöndíjjal Rómában tartózkodtam. Akkorra már a Nap-Nap vetekedett bármely Magyarországon létező zenei fesztivál hírével és látogatottságával, az első kettőn exponenciálisan növekedett a nézőszám.
BDÁ: A harmadik fesztiválon, mikor a Kontrollal játszottunk, olyan tömeg volt, hogy a rendőrök kicsit ráparáztak – de tartották a háromlépés távolságot. Arra is emlékszem, hogy rutinosan megsaccolták, mennyi az annyi. Nyolcezerre taksálták, ami innen nézve is elég nagy durranás – akkor viszont a rendőrök először szembesültek avval, mi is a gyülekezési szabadság. Mondjuk, azt mi is először tapasztaltuk meg. Nyolcezer ember, pedig semmi komolyabb reklám nem volt…
KL: Azért voltak itt már sajtósok és tv-sek is. Itt volt a Magyar Narancs is, akkor még a fideszesek is narancsosok voltak.
JGy: Egy darabig még megkerestek minket innen-onnan, Lacit meg engem, hogy szeretnének Nap-Nap fesztivál néven szervezkedni, de mi mindig azt mondtuk, hogy: nem. Ez egy egyszeri dolog volt.
BDÁ: A név is telitalálat volt. Hogy pattant ki a szikra? Kinek a fejéből?
KL: Egyszerűen adódott: a Napnak a napja.
JGy: Ami először nekem nem tetszett. Jött sok ötlet – de Lacié volt a legjobb, benne volt minden, a napforduló, a természet ünnep…
BDÁ: És a zseniális szójáték…Visszatérve a sajtóvisszhangra, a korabelire: azóta a neten látható egy tv-s interjú a Kontroll tagjaival, a ’91-es koncert előtt közvetlenül, a helyszínen, a gyülekező közönséggel a háttérben.
KL: Sándor Pál támogatásával is készített felvételeket egy másik tv- stáb – nem ő volt a rendező, hanem valaki más -, de az összes anyag eltűnt. Annak idején egy darabig még kérdezgettem, mikor menjünk megvágni a felvetteket, próbáltunk találni egy időpontot, aztán félév múlva egyszer csak azt mondták: ja, azt már rég letöröltük, Volt legalább tíz VHS vagy Umatic kazetta…Nem állhat itt az idők végezetéig, mondták, és bedarálták.
BDÁ: Tódor hogy jött a képbe egyébként? A kettőtök Gyulával régebbi keletű, egy gímibe jártatok, Toldisok voltatok.
KL: Engem Tódor a Tilos az Á-ban „fedezett fel magának”.
BDÁ: Előzőleg már feltűnt Király Tamás Pecsa – beli produkcióiban, Tamás modelljei közt is extrém figuraként, alkalmanként változó színú hajjal, az Animals’ Dream eseményén, a kifutón, egy óriáskígyóval a nyakában.
JGy: Ezért is lett ő a tulajdonképpeni arca a fesztiválnak. Ő volt, aki a színpadon felkonferált, egyféle porondmesteri szerepben még trombitált is, mikor megnyitotta a fesztivált.
KL: A mi hármasunk végül egy jó egyensúllyá alakult, így tudtuk intézni az ügyeket. Az első alkalommal, nagyon vicces ez így utólag, semmiféle engedélyt nem kértünk, úgy kezdtünk bele a szervezésbe. Ha gond volt, ha arra volt szükség, odamentem én is, nekem a „nyugodtan nézzek, semmiről ne tudjak” szerepem volt ilyenkor, máskor meg arra volt szükség, hogy pörgessük az eseményeket. Valamelyikünk alkata mindig megfelelt a feladatoknak. Jó volt Tódorral ötletelni is, bár ő mindig meg akarta csinálni, amiről fantáziáltunk. Én nem az az alkat voltam, szerettem elképzelni dolgokat, és aztán ha nem valósult meg valami, az se volt baj… Tódort nem lehetett leállítani, ha egyszer beindult. Én, ha valami nehézségbe ütközöm, sokkal hamarabb elengedem a dolgot, nem erőltetem. Ő viszont mindent meg akart csinálni, és ebben a fesztiválban egy igazi lehetőséget látott.