Jacques Derrida és Wolfgang Ernst Az archívum kínzó vágya / Archívumok morajlása című tanulmányukban írnak arról (is), hogy milyen a valódi nyílt „archívum” – ami már nem is nevezhető a szó klasszikus értelmében vett archívumnak, hiszen a „nyílt” jelző ellentmond a bárki által szabályzottan hozzáférhető gyűjtemény fogalmának.
Ez az egész archívumosdi az Arcanum miatt jutott eszembe, mikor egy Médiamix lapszám után kutakodva nem leltem semmit az archiváló felületen. Mint megtudtam az adminisztrátoruktól: nincs archiválva a mondott lap egyetlen száma sem.
A bili egyébként annak kapcsán borult ki, hogy Garaczi László író, 2001.09.11. idei évfordulóján feltette egy posztjában a visszatérő kérdést: ki, hol volt, mit csinált aznap?
Nosza, osztottam volna az ominózus lapszámot, amiben volt szerencsém a főszerkesztő, Kopper Judit felkérésére írt cikkemben, többek közt erről az élményről is beszámolni. Először az Arcanum jutott eszembe, de, miután ott kudarcot vallottam, a saját polcomon porosodó lappal beszambáztam a Copy Generálba – és lőn világosság.
A már említett szerzőpáros egyike, Wolfgang Ernst szerint leírt nyílt archívum kritériumainak az interneten a közösségi oldalak működése felel meg, amennyiben ott – lásd, a Facebook emlékezet-centrikus gyűjtemények létrehozását generáló csoportjait, pl. a magyar alternatív zenék csoportot – mindenki által hozzáférhetően, a csoport tagjai által folyamatosan bővített tartalmak jönnek létre, melyek eredetiségét vagy jogosultságát nem vitatja semmiféle hatalom/cenzúra.
Az archívum helyét az adatbázis vette át, esetünkben az emlékezők dokumentumokkal hitelesített történetei/emlékei, melyeknek paramétereit (hely, idő, etc.) maguk az emlékezők lövik be: ha többen is rosszul emlékeznek, legalább egy valaki vélhetőleg adatot szolgáltat a helyes paraméterekről. Dőlnek befelé az események, a hozzájuk kapcsolódó képekkel, cikkekkel, visszaemlékezésekkel, ha mázlink van, tárgyi dokumentumok (pl. koncertjegyek) képei, plakátok másolatai hitelesítik az adatokat (hely, idő, etc.).
A csoportdinamika fejleményeként senki nem akar kimaradni a visszaemlékezés-élményből (sem), mindenki villantani akar, akinek van „valamije”. A birtoklás vágyát felülírja a közösséghez tartozás élményének vágya, „az én képem” szerzői jogvédettségének prioritását az „én is ott voltam, ez én vagyok a te képeden!” heurékája.
Ja, íme, az én (t)estem, egyétek és vegyétek!
Megvalósult az önmagát generáló adatbázis, tudásbővítés, hallelúja.
