hogy sírt, hogy sírt az a kislány
egy hang sem jött ki a torkán
csak szedte befelé a levegőt

Nagy szerencséd, hogy velem hozott össze a sors! Ébredhetsz egyszer még egy olyan nő mellett, aki komolyan gondolja.

“Hatalomra vágyom, kiáltotta egy szép napon a szám, és a testem hozzá idomult a gondolathoz. A férfihoz simultam, akire szintén vágytam. Szorosan, még szorosabban, még, még, még! A szemébe néztem, finoman és durván, ahogy csak én tudtam. Szépszál ember volt, annyi hús borította, amennyi épp elég, jó volt a szaga is, mert adott magára, és adott arra is, hogy adjon magára. Büszke volt, szorgalmas, magasan edukált, és nem volt már kölyök. Mélyen belobbizódott a jelenkori társadalmi mozgásokba, s bár a szellem emberének szerette tudni magát, leginkább a média foglalkoztatta. Kell-e mondani, mi lett ezen anomália pszichoszomatikus tünete, a masszőr és a drága fitneszkonyha dacára. Míg nyolc kicsiny gyermeke aludt a büdös városon túli zöldövezet egyik mézeskalácsházának babaszobájában – s ott aludt felesége is, a napi munkától s a kisdedek nevelésétől elcsigázva, ergo senki sem várta odahaza esténként az urat, érthetően –, nálam töltötte a kései órákat. Pontosabban az éjszakákat, pontosabban az ágyamban. Fixa ideája lett a család mint távoli bolygó – amiért élt, halt, dolgozott –, s fikszációja én, az erotikus barát, mint a túlélőterápia bármikor felcserélhető kelléke.

– Ha te nem lennél, lenne helyetted más, cicafül! – mondta, hogy eltántorítson egy téveszmémtől, mely eltántorítana tőle. Hogy nehogy már feláldozzam, és hiába, kapcsolatunkat a szent család oltárán! Eleddig jól szuperáló életelvein és gyakorlatán, tudniillik ez mit sem változtatna! Hess, bűntudat! Szabadítsuk fel az ösztönöket, hadd legyünk kiegyensúlyozott fogyasztók! Később, mikor leesett neki, hogy nem pont az vagyok, akinek gondolt, pénzt meg nem volt méltósága, sem kedve kiadni egy kurvára, módosított a stratégián. Én lettem az, akit szeretett, aki a fényt vitte szürke hétköznapjaiba, s ez lett képzelt oka az ideiglenesen testnyílásaimba hatolásának. Kétségtelen, hogy szüksége volt a terápiára, épp, mert nem szeretett magán, vagyis a farkán, vagyis az egóján túl semmit. Ha kritika érte, értetlenül nézett. Nem hitte el, hogy lehet, hogy van valaki, s ráadásul egy ilyen senki, mint én, aki szerint ő nem tökéletes. Érdekelte egy kicsit még a pénzt is, csak egy kicsit, de tényleg, pusztán, mint a harc szükségszerű velejárója, s mint a győzelem biztosítéka, életképessége zárjegyeként.

A rosszindulat, most persze az beszél belőlem! Ki gondolta volna, hogy ennyi tüske maradt utána!

Most persze ugrottam az időben egy nagyot, történetünk idején még odaadó szerelmesként játszottam a titkos harmadikat, mivel más együttműködési formára kapcsolatunk nem adott lehetőséget. Minősítésem szerint több voltam egy szimpla One Night Stand kalandnál, de hogy valójában mi voltam, az örök rejtély marad.
– Kell ez nekem? – töprengtem, miközben véres állatot egyeltem. Azt reméltem, hogy legalább gondolatban szabadok leszünk. Ha hangot adtam elégedetlenségemnek, azzal intézett el, hogy miattam kell így. Az én érdekemben. Mert rossz a világ, nem is tudom, hogy mennyire az, és ami szép és jó van benne, jelen esetben kapcsolatunk, mi más!, azt megkívánnák a csúfak és gonoszak. Ha nem vigyázunk. Így aztán elcsábulásom idejét leszámítva, mikor még sóváran s alázatos távolságot tartva kívánta értetlenkedő testemet, nem mentünk többé kettesben se moziba, se sétálni, se sehova. Nem ám! Kerültük a helyeket, ahová rendesen s külön-külön járni szoktunk, nehogy fény derüljön együttlétünkre. S mikor nagyritkán – fél év alatt, sokat mondok, ha kétszer – eljutottunk az emberek közé, csak egy autista gondolta volna, hogy összetartozunk. Nem is tartoztunk össze.
Persze alakulhatott volna máshogy is, ha egy vérgeci kurva vagyok, mondjuk ekképpen:
– Ha így állunk, akkor kétszeresen is hatalomra vágyom! – búgtam a fülébe, hogy érezzen, s növessze ölemnek feszülő férfiasságát. Rásandítottam leeresztett pilláim mögül, vajon mennyire járja át szenvedély, s láttam, amit láttam. “Ez a nő őrült” – villant az óvatosduhaj-fény a tekintetében, bár szája mosolyra húzódott és szorosabbra fonta karját derekam körül. Mindkettőnket megszállt az akarás ördöge.
– Hatalomra vágyom! – suttogtam átszellemülten, és szenvedéllyel magamhoz húztam a férfit, akire szintén vágytam, de csak módjával. “Ez a nő őrült!” – dőlt el az ágyamon, mint aki megingott kissé, s bár később egyre gyakrabban megingott, fél évig, mégis, úgy döntött, marad.
– Mit kezdenél a hatalommal, kutyafül? – próbálkozott a szívhez szólással, a hátsó szándék izgalmával hangjában. Megsejtette, hogy az előjáték harc lesz a javából, de nem volt elég óvatos elrejteni az aduászokat. Végül is volt benne valami szerethető, talán a gyengéi, melyektől védtelen lett, mint egy kölyökállat. Olvastam a gondolataiban, miként a jó anya, és elégedett voltam az ott olvasottakkal. “Őrült ugyan, de legalább más, mint a többi!” – állt a tudat küszöbén, feketén-fehéren. Mint aki megérezte a tesztelő figyelmet, épp pókerarcot öltött volna a gyáva, de akkor már késő volt a bánat. Úrrá lett rajta a bizsergető előérzet. Ha emberismeretem nem csalt, ekkor tört elő zsigereiből a felismerés. “Ezzel a nővel csínján kell bánni!” Hát igen. Csak lassan a testtel!
A szex nagy deal. Talán a legnagyobb az emberiség történetében. Tadzs Mahal, trójai faló, őrületes adok-veszek. Öldöklések, háborúk, a férfiuniverzum második csillaga a szexbiznisz. Az első a halálosztás. Fajtájuk legtöbbje számára az idő végérvényesen pénzzé változott, a szerelem és a gyerek pedig fölös teherré, a pénztől elrabolt idő hordalékaként.
Hogy mit kezdenék a hatalommal? Hülye kérdés, honey-bú. Magamhoz ragadnám az irányítást, véget vetnék a mészárlásnak, igazságosan osztanám el az emberiség közös javait, és lefejeztetném az olyanokat, mint te vagy, akik szerint nem ilyen egyszerű az egész, mert már úgyis és annyira elbaszott. Ti basztátok el, darlings de kevesek vagytok még ahhoz is, hogy legalább magatoknak bevalljátok. Ti férfiak, ti örök vesztesek! Látni kéne, hogy kerekedik erre a szeme a posztmodern machónak, elrettenve a feudális tabukat döngető igéktől. Nyissz, és huss! Majd meglátjuk, fej nélkül e farok mennyit ér! Persze ez csak egy titkos gondolat volt, és én mint afféle kettős ügynök jóságos alattvalónak, valami második feleségfélének álcáztam magam. Főztem, előtte bevásároltam, előtte dolgoztam, hogy pénzt keressek a fölfelé törekvő férfiállat honosítására. Két évszázad előtti szakácskönyvből lazacot, miegymást főztem, két személyre, hat órán keresztül, hogy mire megérkezik, terítve álljon az asztal. Megérkezett. S gondtehertől magába roskadtan, mint aki éjt nappallá tett, belezuhant az ágyba. Dolgozott, és sokat, hogy megkeresse a betevőt a családnak, csak sajnálatosan nem a miénknek, mivel a miénk, minő pech, nem létezett. A mi családunk még csak vágykép sem volt, a mi családunk nemléte volt a garancia az ő családjuk vegetálására.
Suppé skizo, több személyre: nyomtam az energiát egy másik család életébe, egy másik család gyerekeinek az életébe, egy elveszett emberpár életébe, hogy egyszerű legyen nekik, hogy ne legyen otthon feszkó, mehessen ki-ki a dolgára, hogy kiegyensúlyozott legyen apuka és anyuka, és kereshessék a pénzt a cool iskolára, a cool autókra, a cool házra, a cool nyaralásra, a kurva életre! Az ő életükre. Én láthatatlan voltam, hogy tisztelhesse a társadalom a családapát. A családapát, aki nem mindig tudta, hogy melyik szerepben is van, mikor ruhástul vetette magát az ágyra – az én ágyamra! –, és már aludt, is mint a bunda. “Ezt nem otthon kéne csinálnia?” – suhant át agyamon a kérdés, s szárba szökkent a gyanú, hogyha velem teszi azt, amit hites asszonyával kéne tennie, akkor nyilván engem is megcsal mással, ahogy velem csalja meg őt.
Így s ekképp tovább bonyolódott a helyzet. Családba illő veszekedés is kerekedett, mind gyakrabban, ez is hozzátett kapcsolatunk bukéjához, vagy talán ez lett a kapcsolat maga. A szeretőség belső logikája diktálta nem kívánt történetünket leamortizálni, belegyalulni a hétköznapokba, házastársi rutinokkal ölve meg a vágyat, hogy aztán lehessen spurizni vissza a biztonságos, de jure létező hitvesi ágyba, ahol, állítólag, de facto egy éve már, hogy nem történt semmi említésre méltó. De sic! kedves olvasó, ne vágj történetünk elébe! Egy biztos, ha volt is szerelemünk egyszer, fél évre rá már írmagja sem maradt. Maradt a puszta birtoklási kedv, az meg ugye elég szánalmas, ha egy rab madár, a titkába zárt szerető jogait mint birtokát követeli. Közös titkunk börtönéből én szabadítottam ki magam, de ez még odébb van, mint mondtam, kedves olvasó.
– Gyere ide, macifül! – nyújtotta megbocsátón felém a kezét a férfi, aki mindig meg akart valamit bocsátani, mivel, társadalmi helyzetünkből adódóan, szemében én voltam a csiszolatlan gyémánt.
– Gyere! – hunyorított rám ravaszkásan, mintha tartogatna valami csábítót ökölbe szorított kezében, amivel rábírhatna az ágyba bújásra. De, mert hízelgett állhatatossága, és mert nem lettem jobb magam sem mindeközben, megtettem a szükséges lépéseket, dacára a helyzetet eluraló ambivalenciának.
– Lobbizódjunk be a hatalomba, a te kapcsolataid az én megérzéseimmel aranyat érnének! – duruzsolta fülébe a rosszabbik énem, ami a kisemmizett jobbikból megmaradt, s engedtünk a sugallatnak egymás testére fonódva. (Hoppp-szi! Real Time-ban agyonütöttem egy életképtelen legyet!) Doromboltam, hagytam, hogy elbabázzon velem, felizgattam, miközben én is felizzottam a rosszaság igézetében.
– Találkozni akarok a pártvezérrel, lenne hozzá egy-két keresett szavam! – suttogtam, és simogatni kezdtem a férfit, s így s ekképp tovább éldegéltünk, míg egyszer el nem váltunk. Ám sokkal hamarabb, mint várnád, egyszerű olvasó!
– Mit kezdenél te a hatalommal, mackópofa? – morogta fülembe dugva nyelvét, és még ki tudja, hova a mi mindenét, a férfi, aki elvette a kedvem az élettől is, éppen. – Nem neked való az, kicsi vagy te ahhoz, és csúnya is, meg már öreg, lassan unokád lehet majd’ mindenki, aki labdába rúg! Buta is vagy, ha mindezt nem látod! És főleg: nem vagy képernyőképes, cicamalac! – hörgött, és sitty-sutty, már el is élvezett. Na ez meg, hogy egy Magna Potentátornak képzeli magát az ilyen mind, bár szenvedélye csak az első lyukig tart, legyen az orális természetű, sőt!
– Eltaposnak, odébb rúgnak, s ha te nem leszel, majd lesz helyetted más! – ismételte magát fél év alatt immár sokadszor, s hátat fordítva horkolt is arra a kis időre, amit még nálam tölthetett a férfi, akit meg tudtam volna ölni épp.
– Itt alszol? – kérdeztem kezdetben még remélve, látva, milyen bátran ment le alfába ez az isten. Idegen az éjszakámban. Rutinos villámalvó volt, s lévén mitomán is, tőle értesültem, ki mindenkin tréningezett ez ügyben. Titkos ügynökként annyit elárulhatok, hogy nem én voltam az első kihágása.
– Nem lehet – emelte fel egy pillanatra a fejét, a férfi, akinek én lettem a keresztje –, reggel otthon kell lennem, mit szólnának a gyerekek, azt ugye te sem akarod, bocimáj! – Egy nagy szart nem akartam! De csakugyan: minek nekem a hatalom, ha még a gondolattal sem tudok eljátszani! Nem kell a férfi sem, elejétől fogva tudtam, aki a szexet a hatalomért folyó ámokfutás feszültségoldó sportjaként űzi, s aki miatt nem lehet néven nevezni a dolgokat, főleg nem a szerelmet. Hogy nehogy szó érje a ház elejét! A házét, ahol feleségét praktikus okokból kitartja, mint egy keleti hadúr, akinek a szíve helyén egy bankautomata van, amit igazságszolgáltatás gyanánt háza népe hetenként kifoszt, hogy velük is történjen már valami jó!
Vajon a felesége mennyi szponzort hozott a konyhára? Kettejük párosa a hűséget, mint egy divatja múlt megszállottság tünetét, társadalmi helyzetükből fakadó gőggel, fölösleges kiadásként kezelte, s a matéria és növekedés bűvöletében utaztak – sehová.
Bár ha leánygyermekeik lettek volna! Akkor talán, szemükben meglátott volna engemet is egyszer, s megesett volna rajtam a szíve a férfinak, akit épp felejteni vágytam. Történetünk éjszakáján, míg elnéztem az ágyamon heverő széles vállakat, melyek másnak nyújtottak biztonságot, nem nekem, megkísértett a gondolat. Láttam magam, ahogy vérmocskos késem feszülő Lévisembe törlöm, s a kíváncsi árváknak vigasztalásul csak ennyi szót vetek:
– Higgyétek el, apátok magának köszönheti. S mivel, a látszat ellenére nem a rossz kutyátok amortizálta a tévészobát, ha majd felnőttök, és még mindig nehezteltek rám, megtaláltok. – De ez már egy másik párhuzamos világ, ahová nem szívesen invitállak, óh, naiv olvasó!
Hogy miért tartottam ki fél éven át egy ilyen mellett? Megsajnáltam magam, mint egy talált kesztyűt, mint egy elkóborolt, elvadult kutyát, akiben már csak az éhség ébreszt érzéseket. Gondolatkísérlet volt abban a reményben, hogy elővarázsolható még belőle a Lázadó Ember. Ha tényleg szeret! De nem szeretett.
– Szeretsz? – kérdeztem kezdetben a szenvedély tetőfokán, de rendre lehűtött, mint jégkocka a forró nyálat. Az agyamat szerette, a plebejus vérbe mártott agyvelőm. Azt szerette, mert unta már a p. c. médiakurvák koxos vízióit, akik fosták a szót körötte a pénzről, a pénzről meg a pénzről.
– Ne mondd, hogy neked nincs ebben semmi jó! – morgott, miután életre masszíroztam hajnali háromkor, négykor, ötkor. S könnyeimért pragmatikus szankciókkal sújtva, köszönés helyett e végszókkal távozott:
– Nyusziláb, van nekem épp elég bajom. Itt fekszem az ágyadban minden harmadik éjjel, mikor nincs más dolgom, nappal is, mi kell még? Ne jöjjek holnap? Se holnapután? – Hát ne, ne jöjjön soha többé! És:
– Jól van, cuncimókus, hívlak, vagy hívjál, vagy mittomén. – És:
Kisétált az éjszakámból, beletaposott a gázba, ahogy a moziban látta, és elhúzott a picsába. Most kívánjak neki egy szembejövő kamiont…?
…pedig milyen jó kislány voltam.