Tudósítás – 2004. október 11.
Budapest lassú, mint a halál, üres, mint egy elhagyott szerelmes, de persze otthon, édes otthon. Hol vagy, Amszterdam??! Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre, Darvasi László, Tolnai Ottó, Németh Gábor felolvasóestjei a Felix Meritisben, az egyik csatorna partján álló kulturális központban sajátos hangulatot idéztek. Két kultúra, ha találkozik. Két este a holland-magyar akusztika igézetében. Bárdos Deák Ágnes helyszíni szemléje.
—
Budapest, Ferihegy, indulás előtti téblábolás, repülés-fóbiások számbavétele, terápiás stratégiák és praktikák felsorakoztatása fapados tapasztalatok egyeztetése közben. Egy holland félismerős négyszer utazott ilyenformán, mindig késett a gépe, mondja, legutóbb már csak fél órát. Közben totál időben beszállásra szólítanak, de megkönnyebbült sóhajunkat sokatmondó mosollyal kommentálja a félismerős: még nem szálltunk fel, csak lassan a megkönnyebbüléssel. Mégis pontosan elindulunk, és a levegőégen átszlalomozva berepülünk az Unió, legújabb hazánk szívébe. Jobban mondva hozzácsapódunk az édes anyaföldhöz – mint egy visszafogadott szerelmes, olyan vehemenciával. A szokásosnál nagyobb taps, mondhatni tapsvihar fogadja a szerencsés leszállást. Megérkeztünk, finoman és durván. Here we are! A magyar kultúra követei. Ajándékaink közt szerepel íróink színe-javából válogatott kollekciónk, archaikus és modern vonalvezetéssel elegy modellek, valamint az a kis feszültség (ínyencek figyelmébe ajánljuk!), amit mindenhova viszünk magunkkal auraként, hogy a sok agyoncivilizált népek nehogy belealudjanak unalmukba.
Az amszterdami repülőtéren a terminál mint toposz és mint élettér jön szóba, a csaknem 21 éves M. Zsófi* hozza be, filmes vonalon. Is. Élete első önálló repülőútja egy szerencsétlen véletlensorozat szüleményeként vetette őt Amszterdam termináljára, ahol jócskán elidőzött, és majdnem elveszett, ami persze 13 évesen nem nagy kunszt, az életen át tartó kalandok sorozatának kezdete. Végül is meglett akkor, és most értetlenkedve latolgatja a múltat: „hogy a francba’ tudtam itt eltévedni, mindenhol ott vannak a tök egyértelmű jelek”. Gondolom, a sokk, hogy váratlanul egyedül kellett utaznia, az volt sok. Vicces? De hát Freud után az ember már könnyen viccel, tudva, hogy minden (elszólások stb.) többet jelent önmagánál, és ez jó. A repülőtérről a szokvány (máshol Európában az, sicc!) vonat visz be tíz perc alatt a városba. A vonat kétszintes, az alsó szinten akklimatizálódunk a földi világhoz. Éljen a gravitáció! A pályaudvarról az utcára nyílik: AMSZTERDAM! Két taxiba szállunk, a miénkben Parti Nagy Lajos a magyar illetőségű bécsi bicikli-banditos brigádok filozófiáján (közelmúlt, nyolcvanas évek vége) mereng: „mert ilyen a magyar, mindig feltalálja magát, tudja, hogy kell boldogulni” ironizál, de vigasztalódunk a jelennel. Amszterdam ragyog, belehatolunk. Próbálok beazonosítani egy James Bond-filmet, helyszínileg. A Gyémántok az örökkévalóságnak egyik jelenete a csatornán játszódik, itt! – kiáltok fel boldogan. Itt? – hajolnak túlzott nyomatékkal az adott irányba, bennfentesek. Míg ötpercenként hajtunk át újabb csatornákon, gúnyos megjegyzéseik záporában nyilvánvalóvá válik tudatlanságom, mint gúnyolódásuk tárgya. Több száz csatornán ölhették meg a gyémántdíler nagymamát a gonosz kettősügynökök, tiszta sor. „Itt? Vagy itt? Vagy itt, Vagy itt?” visszhangoznak a kontómra, de nem akárkik, úgyhogy – jólesik. Én már csak ilyen egyszerű vagyok. (s)Nob.
Megérkezünk a hotelhez, s míg a másik taxiban rekedteket várjuk és azon parázunk, hogy szállásunk nincs olyan közel a centrumhoz, mint reméltük, P.N.L. megnyugtat – tapasztalt róka? –, a 10 perc kocsikázás, azt mondja, nem számít, nézzünk a térképre, meglátjuk. Ez a város körkörös! Az jó, könnyebbül meg, aki még nem járt itt, elsősorban én. A platánok itt is olyanok, mint Pesten, mondja Zsófi. Az első dolog, az első benyomás. Amszterdam friss, mint a szél, ami vélhetőleg a tenger felől fúj épp, és az illata, legalábbis ebben a nagyon sok fától, fűtől, bokortól zöldellő negyedben friss földszagot idéz. Míg elkeveredett társainkra várunk, s az emberrablás gondolatával (ne játssz a tűzzel!) játszunk, ahonnan egyenes út vezet a norvég sátánisták (ne fesd az ördögöt…) sötét kulináris élvezeteinek világába, 8 perc alatt kb. 11 bringás gázol el minket majdnem. Persze a bicikliút közepén ácsorgunk fél órája anélkül, hogy tudomást vennénk róla. Nem jut el az agyunkig. Még nem. Két kultúra, ha találkozik. Egy tenyér, ha csattan.
Tudom-e, hogy lett a holland nyelv, kérdi a taxisofőr Ferihegyről immár hazafelé. A vicc nem idevalósi, vezetőnk Hollandiában és Belgiumban élt évekig – állítólag egy részeg angol tengerész németül kért sört, francia akcentussal, egyszer, régen. Nem tudtuk, mint ahogy azt sem, hogy távollétünkben politikusokkal lett tele a főváros, „a komcsik meghívták a haverjaikat világszertéről”. Jézus, mondok, és Camus-re koncentrálok, meg Pasolinire, filmemlékekre. A munkásosztály a paradicsomba megy. Itt van a Tony Blair, a Schröder, mondja, én meg mondom, Tony nem örülne kifejezetten, ha lekomcsiznák, mire a sofőr megsértődik, beletapos és rángatja a kormányt. Azt ugye rögtön észrevettem, hogy Amszterdam milyen tiszta? – szigorít váratlanul, gyanakvó pillantást vetve ránk a visszapillantó tükörből (által) homályosan. Nem, nem vettem észre, csak azt, hogy nincs ez a feszkó, gondolom magamban, meg hogy az autósok figyelnek a bringásokra – ezt már mondom is -, nem olyan bunkók, mint itten. Nekünk jön egy busz kis híján, beszáguldunk a Duna-partig, reszkessetek, bringások, csak azért is. Mától egyetlen folyót fogunk kerülgetni, jobbról balra, balról jobbra. Csárdás. Budapest lassú, mint a halál, üres, mint egy elhagyott szerelmes, de persze otthon, édes otthon. Hol vagy, Amszterdam??!
Amszterdamban szerettek minket, nem lihegték túl, de figyeltek ránk. Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre, Darvasi Laszló, Tolnai Ottó, Németh Gábor felolvasóestjei a Felix Meritisben, az egyik csatorna partján álló kulturális központban sajátos hangulatot idéztek. Két kultúra, ha találkozik. Két este a holland-magyar akusztika igézetében. A második napon az írók holland fordítói is felolvastak: angol-német-francia mintás déjá vu. Tolnai Ottó valóban énekelte ómamának ajánlott dalát, vagy csak olyan dallamosnak tűnt ott a beszéde? Zsű? – kérdezett rá a pincérlány még egyszer (juice?) a napsütötte csatornaparti kávéházban, és egy pillanatig Párizsban éreztük magunkat, csak ott nem volt ennyi víz, ennyi biciklista, ennyi mozgás. Minden ugyanaz, másképpen**. Annak, aki először van itt, lassan bontakoznak ki a rejtett dimenziók. Négy nap nem elég arra, hogy rákattanjunk a zsigerből jövő megfejtésekre, cikáznak köröttünk a bringások, Amszterdamban ők a királyok, ők diktálják a tempót, amire mindenki rá van hangolva, hiszen az autós és a gyalogos is valójában: biciklista. Teker fiatal, öreg, siklanak mellettünk az emberfejben végződő kentaurok, egész Amszterdam őrületes tempóban teker, belélegezzük a koreográfiát. Koncentrálunk, hogy ne ugráljunk a száguldó kerekek elől semmilyen irányba elfelé, ne számítgassuk ki a következő lépesünket, de nehéz belsővé tenni a több generációs tapasztalaton alapuló bizalmi játszma szabályait.
Tolnai Ottó mozog a legotthonosabban, fél éve berlini lakos, és még az is marad fél évig, mint ösztöndíjas író és biciklista. Ott ő is két keréken közlekedik, de Amszterdamban nem mer; azt mondja, a berlinihez képest itt nagyobb a tempó, nem érezné magát biztonságban. (Szegény hajtás-pajtásoknak idehaza nagyon mostoha a soruk!) A vajdasági író ifjúkorában, a hetvenes évektől sokáig, többször is járt Amszterdamban, a „szabad” Jugoszlávia állampolgáraként. Utoljára 13 éve voltak itt, feleségével újra bebolyongják a régi útvonalakat, éjszaka ők azok, akik rendíthetetlenül járják a várost, a helyet keresve, ahol mindahányan leülhetünk egy asztalhoz végre, meginni valamit és beszélgetni, mint régen, most is. Ilyenek, ők ketten nem adják fel egykönnyen. Amszterdamban, úgy tűnik: soha. Az Ómama hangjai valami régi kintornadallamként tekeregnek a Felix Meritis falai közt, egy olyan múltat idézve, ami archetipikusan 1, tehát közös. Hollandra fordítva is jól hangzik, az is egy szenvedélyes nyelv, sőt. Félelmetes torokhangok és lágy zsé-k bugyborékolása közepette tör utat a kifejezési vágy, meg-megtorpanva és még nagyobb lendületet véve, hogy szavak formájába öntse az érzékelést. A gyerek, aki megérteti magát. Bármi áron. A hallgatóság feszülten figyel, a hollandok a magyar szövegre, a magyarok a hollandra.
A két nagy menekülthullám emigránsai (56-osok, és a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején kivándoroltak) között tős-gyökeres amszterdamiakból áll a közönség, amennyiben a tő az itt-lakás intervallumát jelöli. Mindenki velejéig érintett az együttműködésben, az írók egyik idevalósi ismerőse meséli, hogy az előző esti híradóban 56-os dokumentumfilm-részletekkel tréningezik a hollandokat a leges-legújabb kori menekülthullám befogadásának gondolatára. „Fogadjátok őket olyan szeretettel, mint 56-ban fogadtátok a magyarokat” – szól a szlogen. Mi lettünk a tolerancia kampányarca. Parti Nagy Lajos fordítója, csakúgy, mint Tolnai Ottóé, magyar lány, itt él már tizennégy éve, ide jött férjhez. A férje ásításkutató, kisujjában van az ásítás szak- és szépirodalma. Három ásítást elnyomok, míg végre megtudom, hogy az ásítás egyáltalán nem csak az unalom jele, sőt! Szoros kapcsolatban áll a szexualitással, egyféle jelzés, mely szexuális indíttatású, vagy irányú – mindenesetre ez megnyugtató, hogy ezért van, hogy lépten-nyomon ásítozunk. Ezért is. Darvasi László fordítója viszont holland, alig észrevehető akcentussal folyékonyan beszél magyarul, finnugor nyelveket tanult, mondja, hogy mondja, hogyan jutott idáig.
A kocsmában a pultos fiú és leszbikus törzsvendége kíváncsian firtatja, honnan jöttünk. Attila, a Barbár! – vágják rá vidoran, mikor megtudják, hogy honnan, s elbizonytalanodásunkat látva megbocsájtóan legyintenek: régen volt, spongyát rá! De szemmel láthatólag izgatja őket barbár múltunk, tetszünk nekik, mint akik belevalók, egy nép a sok közül. Bőven beleférünk az amúgy is szivárványszínű képbe. Nekünk is tetszenek, kár, hogy nem jöttek még többen a Félixbe.
A felolvasásokat és Rutkai Boriék koncertjét követő éjszakai bolyongásban vezetőként hozzánk csapódott hollandok nagyon helyes népek (a közönség fiatalabbja), meg is tanítunk két lányt az egészségedre helyes kiejtésére. Kezdetben nehezen teszik a helyére a hangsúlyt, de végül sikerül, és onnantól kezdve tőlük visszhangzik Amszterdam csatornáinak partja. Egész-ségedre! Példákkal illusztráljuk az ékezetek elhagyásának következményeit, a mássalhangzók kellő idejű használatának elengedhetetlen voltát (egész-seggedre), egy éjszakára, vagy ki tudja, milyen hosszú távra szóló rajongást váltva ki belőlük. A Litera aratott, bezsebeltük a babérokat, két napig mi adtuk Amszterdam szájába a magyar szót, – jólestünk az ittenieknek, mint információ az arra szomjazónak.
* Illető személy saját világnézete szerint kiskorúnak tartja magát 21. életéve betöltéséig. Ő volt a videódokumentátora a két napnak. A felolvasásoknak mindkét estén Cserhalmi Sára és Vajna Balázs hang-kép kollázsa szolgált, érzéki pluszként, a szavakon túli környezetéül
**ef. Zámbó Űroperájának mottója
Bárdos Deák Ágnes
Fotók: str
