TILOS

A városi mitológia egyfajta Bermuda-háromszög szindrómával magyarázza a Tilos az Á-val kapcsolatos csodás jelenségeket, mit sem törődve a történelmi igazságkeresők tényekkel megalapozott fejtegetéseivel.

Reggelente egy kislány keserves sírására ébredek – igaz, arra is alszom el.
A fölöttem lakók sajátos életformája nem engedi aludni a gyermeket, se engem.
Maradék álmaimban összekeveredik a mostani sírás egy másikkal, egy majd’ két évtized előttivel: „Sokat sírtunk és zokogtunk”. Hát, igen, talán ha Sionra is gondoltunk volna… De nem gondoltunk semmire, nehogy a mérlegelés közben elveszítsük bátorságunkat. A múltat végképp eltörölte a központi akarat, s bár előkerültek töredékek, megfejthetetlenné vált az üzenet: Tilos az Á…
Talán még nem késő az eltűnt idő nyomát bottal ütni.

Akkoriban nappalaimat lakatra zárt szívvel a magam-elől-bujkálással töltöttem, éjszakáimat pedig az 1989 szilveszterén megnyílt Tilos az Á-ban, a magam büntetésével. Vajon mit vétettem, hogy minden, amire életem addig eltelt 33 évében vágytam, tilos volt, tabu, s ha valamit végül mégis sikerült megkaparintanom, arról kiderült, hogy bomba, ami a kezemben robbant fel.
A Nagy Trauma Évében, bár a változás reménye katartikus hullámként söpört végig az össznépi tudaton, a ledöntött bálványok gigantikus tömege alól dicső és dicstelen temetetlen holtak kísértették a szabadság álmait kergető túlélőgenerációk éjszakáit.
Nincs alvás! – ez lett a jelszó, s lett hozzá hely az insomniásoknak a Tilos az Á.

Hogy hányszor dobtak ki a Tilos az Á-ból? Hát nem egyszer, az biztos! A kidobó fiúk egyike szabadidejében, meditációként levitált, szőke volt, ta-tamm és másfél mázsa. Örültem, hogy anyám még csak véletlenül sem láthatott bele ebbe a férfi-nő kapcsolatba: a mondott éji órán az igazak álmát aludta.

Kamaszkorom végefelé, azonosíthatatlan eredetű kudarcaim sorába lépő, mindent elsöprő erővel romboló beteljesületlen szerelmek űztek normálisan vegetáló fajtársaim világából a pinceborozókba, talponállókba, ahol nem sokáig kellett tiszta tudattal hánykolódnom a megoldhatatlannak látszó dilemmák viharos tengerén.
Mostanában is elfog valami nosztalgiaféle érzemény, ha egy-egy mocskos lebuj mélyéről felcsap a reménytelenséggel dacolók kórusának billegő dallama, a kivetettek himnuszaként dicsérve a semmi felett aratott kétes értékű győzelmet. Mikor a Tilos az Á még annyi sem volt, mint egy gondolat, engem már akkor a szabadulás illúziójával kecsegtettek ezek a helyek, a saját magamtól való szabadulás illúziójával.

Gimnazista koromban megismertem a jóravaló alkoholista férfiak búvóhelyeit, ahová az otthon melege elől rendre, de legalább is hétvégeken bevették magukat, miként a betyárok anno a Bakony zegzugaiba.
Ekkoriban, zsebpénzre az Esti Hírlap árusításával tettünk szert vállalkozó kedvű barátnőmmel, s a Józsefváros és Angyalföld kricsmijeit járva hangos szóval hirdettük a friss újság megjelenését mint kollektív örömhírt. „Esti Hírlap, megjelent az Esti Hírlap!” – valójában ez a felkiáltó mondat volt az első, nagy nyilvánosság előtti fellépésem főmotívuma. A 70-es évek elején ország-világ füle hallatára üvölteni az utcán – nem mindennapi feladat és élmény volt a hétköznapjait egy jó nevű középiskolában morzsolgató kamaszlánynak.
Leginkább a Népszínház utca és a Dagály utca környéki kocsmákra emlékszem, s a váratlan izgalomra, ami a helyiségbe léptünkkor a férfinépen mint tengeren vad hullámokat kavart. Ezek a lumpenek és munkásemberek hódolattal adóztak nekünk, belvárosi lányoknak, akik hétvégi szorgoskodásunkkal kielégítettük elemi szükségletüket a heti totóeredmények szállítóiként. Mi, akik máskor könnyű prédái lehettünk volna vad vágyaiknak, most tiszteletre méltók lettünk, sőt, tabuk, s a szexuális érintkezés szempontjából tilosak. Busás borravalót adtak, ezzel nyomatékosítva nemes küldetésünk iránt érzett hódolatukat. Minél lepattantabb helyre vittük a szellemi táplálékot, s minél jobban belecsaptak már a lecsóba, annál bőkezűbben adakoztak. Az érinthetetlen kasztbeli alkoholista nők ragadozó pillantásait – bármennyire vagány csajok is voltunk – gyerek agyunknak még nem sikerült kódolnia: a ránk váró félelmetes jövő lehetséges alternatíváit felismerni még vajmi kevés volt a tapasztalatunk.

Mindenesetre tizenegy-néhány év múlva, mire a Tilos az Á kinyitott, olyan otthonosan támasztottam a pultot a város bármely szegletén, mintha ama múltbeli nők szorgalmas tanítványainak legjelesebbje lennék. Azon ritka törzsvendégek egyikévé léptem elő, akiknek háta mögött a bennfentesek összesúgtak. A város lázadó énekesnőjeként – a történelmi emlékezetben ekképp mumifikálódtam – hol halványuló, hol felragyogó glóriával, köztiszteletben állva lophattam a napot.

1989–1990. A Tilos az Á-ban elkezdődött a kollektív traumafeldolgozás: temettük a halottainkat, éveken át, anélkül, hogy a szakralitásnak tudatában lettünk volna. A környezet mindenesetre biztosította a rituális aktushoz méltó aurát: az ajtóból nyíló terecske Mikszáth nevét viselte, átellenben egy gyógyintézet állt, jobbra kicsinyke kápolna, s a közvetlen szomszédságban egyházi iskola. Lassan gyógyuló halálos sebünkre a sör, bor, pálinka szentháromsága lett az ír, míg éjszakáinkba idővel beszivárogtak a világ négy égtájának további szeszei: tequila, whisky, vodka, beherovka, s a filmekből ellesett koktélok, azok közül is leginkább a gintonik. A szex és rock’ and roll mellett mindennapossá lettek a nem legális drogok – fű, heroin, LSD –, a hazai fogyasztási szokásoktól idegen, de a civilizáció állásának megfelelő tudatmódosító szerek.
Magánéleti válságok hullámlovasai sodródtak Kelet-Európa világrengető cunamijában, s úgy tűnt, hogy a család és otthon kevés menedékkel szolgálhat a katasztrófasújtottaknak. Kicsusszant a lábunk alól a talaj, s itt fogtunk padlót, az ezerszer áldott s elátkozott Tilos az Á-ban.

A Tilos az Á azóta már többedmagával is tilos. Nomen est omen: a ma embere nem számol a támadó idővel. Tilos lett a Fiatal Művészek Klubja, a Tütü Tangó, a Ráckert, s ha eddig csak az üzleti megfontolás irányította volna az egyre gyakoribb letiltását mindannak, ami jó, mára már újra felsejlik a deviánsnak kikiáltott szubkultúra cenzorainak danája: indexre tenni a normálistól eltérőket, a más nemi identitást vállalókat, az egyedül élő nőket, tilossá tenni mindent, amit nem tolerál a hatalomba került extrém-fóbiások elithada. Vissza a jövőbe!

A Tilos az Á az első olyan hely volt az életemben, ahová a véletlen arra járásomból késztetés, majd szükséglet lett, ami egy idő után – titkon vagy vállaltan – szenvedélyemmé vált, mint sok mindenkinek ebben a városban. Arra járni és beugrani. Meginni valamit, aztán ott ragadni. Hallgatni. Beszélgetni. Meghallgatni másokat. A Tilos az Á lett – mint rendes helyeken a legtöbb kocsma – a mi szubkultúránk Internet előtti agórája.
Nagy szükség volt mondott időben (mondtam már, mikor? A 90-es évek legelején!) az efféle természetes közösségi terekre, hiszen a sokkot, eufóriát, katarzist nem lehetett egyedül, otthon – még ha a családban is – elviselni. A traumafeldolgozás terapeutái magunk voltunk, mint ahogy magunk voltunk a trauma sérültjei, áldozatai is.

Tilos az Á… Micimackónak, barátainak, rokonainak és üzletfeleinek már halovány sejtésük sem volt arról, hogy mire is utal a töredékben megmaradt szöveg, az üzenet mégis dolgozott. Egy eltűnt vagy csak nem releváns kultúrából talált tárgy, egy másik idő darabkájaként új (szöveg)környezetbe kerülve állította magát, önmaga eredeti értelmének (lássuk be!) ellentmondva. Az általánostól az egyedi felé mutatva. Mindenkire kötelező szabályból egyvalakire érvényes jellé válva, névvé, családnévvé pontosabban, ha hinni lehet a Hétholdas Pagony mitológiájának, a szóbeszédnek. A név mint a magánmitológia Omegája és Alfája. A név mint a társadalmi azonosítórendszerek legősibb változata.

A Tilos az Á posztmodern Noé bárkáján átvészelő névtelen és neves túlélőket nem határozott szándék irányította egy fedél alá, hanem a tétova kiútkeresés ösztöne.
Egyszerűen csak ott találtuk magunkat a mindent magával sodró nyári áradás után, mint egy törzs, amelyik utóbb, jobb híján a térben definiálta együvé tartozását, életterében, ahol az idő még a letűnő szubkultúra tempójában haladt.
Az ellenállás kultúrája vészelte itt át saját, szórakoztató agóniáját, s miként a bábból egy beteg pillangó, úgy kászálódott ki ebből az utójátékból a jövő, az ellenállás közösségének széthullása, s még közelebb: a Tilos az Á történetének vége.
Sokat ácsorogtam itt elanyátlanodva – a pulton kívül másra támaszkodni az életben sem igen tudtam. A NEM, többé nem volt kapaszkodó, IGEN-t pedig nem volt mire mondani.

A minden egész ismét eltörött, nem először az emberiség történetében, de először egy generációéban. Mi, a hidegháború gyermekei – kiknek a legvidámabb barakk lakóiként 33 évig nem pusztán az átjárás volt tilos, de a szabadság számos egyéb formájának gyakorlása is –, továbbra is deviánsok maradtunk, a Haza és a Haladás kivetettjei. Családunk, hazánk a szubkultúra lett, mi voltunk első telepesei, s nekünk fájt leginkább, mikor a terjeszkedő Szép Új Világ einstandot kiáltott játékszereinkre.
A Tilos az Á nem egyszerűen első volt az időben, nem csak megelőzte korát. Időben volt! Íme, banális egyszerűség, mint mindig, a titok nyitja!
A jelentések birodalmának kapujában, az időszerűség fényében feltárult az előtte és az utána értelme. Tilos az Á egy hely lett a sok közül, mint utóbb kiderült. A történet időrendjében valaminek a kezdete, és mint lenni szokott, valaminek a vége is egyben.
Sokan, mint én is, s mint valaha a Kulich Gyula tériek, a valóság tényei elől vonultunk terápiás intézetekbe vagy a kocsmamély homályba. Filozofikus gesztussal befelé nyitottunk, nem kifelé, s egymásba kapaszkodva vészeltük át a mindent megingató széllökéseket. A múltat végképp eltörölni érkező vad fuvallatot. Mi voltunk a múlt, akkor is, most is. Bennünk érlelődött tovább az addig összegyűlt tapasztalat.

Nehéz a feltoduló emlékeket a nyelv satujába fogni, s még nehezebb a nyelv elől rejtőzködő időt elővarázsolni.
Isten (nevezzük nevén a megnevezhetetlent) megpróbál. Addig próbál, míg jól nem állunk neki. Isten (nevezzük így a talányt, mely megrendít minket halálra szántságunkban) térdre kényszerit nap mint nap, ha túl gőgösek vagyunk, ha tovább rohannánk esztelenül, mintha egy végtelen úton szaladnánk, végtelen erővel.
„– Quo vadis?
– Futok meghalni, Teremtőm! Nincs időm az ismerkedésre!
– Ennyire sürgős a reinkarnáció?
– Ja! Ja…?!
– Ja!”
Meghalni egy megpróbáltatásokkal teli élet után nyilván megváltás lesz. Nyilván. De idő előtt meghalni megfutamodás. Itt van apád, anyád, gyermeked, itt vannak a barátok, nem okozhatsz nekik csalódást. Nahát – mondanák kicsit bosszúsan, órájukat türelmetlenül kocogtatva –, már megint átvágott minket! Nem jött el, pedig megígérte. Meghalt inkább vagy mi a franc?! – Hát, nyilvánvaló, hogy ezt, így: TILOS!

Mi volt még tilos az életemben eddig? A-tól z-ig, ha vesszük a legfontosabbat…, az őszinteség!
Az úttörő nem hazudott. Míg szülő, tanár, óvónő és dadus rajta keresztül-kasul és úton-útfélen abuzált, az úttörőből, ha pechje volt neki, bizony, előbb utóbb különféle fokozatú és számú és rendű-rangú titkos ügynök, besúgó, kémelhárító, miegymás válhatott! S mire a hazugság leplei egy förtelmes hétfátyoltáncban lehulltak, s a meztelen igazság, mint egy maszturbáláson kapott gyerek, rémülten tárta elénk titkait, visszafordíthatatlanokká váltunk, mint maga az Élet. Megszoktuk, és nem szöktünk meg.

Mostanra furcsa evolucionistává lettem. Megszólítom az egóm elől bujkáló állatot, állati lényegemet, ahonnan egykoron kievickéltem a tudatomon beszivárgó fény felé araszolva, hogy később, sokkal később rájöjjek, ha kell, állattá válok megint, szerelemben, háborúban, gyermekem féltése során etc., etc. S hosszú futásom során újra szembetalálva magam a kérdezővel – Quo vadis? –, kérdéssel felelek:
– Van másfelé is, mint amerre Tilos?

A paradigmaváltás kitermelte az új korszak rokonait, barátait és üzletfeleit. Aki az ideákat választotta, makacsul kötve az ebet a karóhoz, az az anyagi világban pofára esett. De kellenek az anyag népének az ilyenek, és főleg kell az ilyeneknek a pofára esés. Arccal a földnek, mint Micimackó esetében is, elkerülhetetlen az újragondolás. Hogy kerültem én ebbe a helyzetbe, kérdi magától az egyszerű teremtés. S míg válaszra vár – kicsit pihen, feltápászkodik és körülnéz – fájdalom módosította tudatán át meglátja, hogyan is fest ilyenformán a világ.
A pulttámasztást az ember nem jókedvéből teszi. Elgondolás, koncepció híján. Az eltanácstalanodottak meditálták át a Tilos az Á számos vidám-bús éjszakáján az odakint zajló nehéz éveket.
A Micimackó mitológiája szerint van egy tér-idő szeglet mese és a valóság határán. A gyerekkor és a felnőttség limesén. Ahol az emberiség mítoszai eredeti jelentésüket vesztve kallódnak, töredékként, a megtalálóra bízva a megfejtést. Egyéni megfejtésektől a kollektív megfejtés felé irányítva olykor a figyelmet, más korszakban épp ellenkezőleg, bizonyítva, hogy a kollektív próbálkozás, mondjuk, egy civilizáció érvényét vesztette.
A Tilos az Á mitológiája az elveszett jelentés keresésének története.

A Tilos az Á filozófiája szerint – ha lenne neki ilyen – tilos lenne az átjárás a hatalomba annak, aki a hatalom ellenzékének szerepében szocializálódott. Ellenállni a hatalom csábításának a legegyszerűbben alkohol által lehetett. Ellenállni a rendszernek, amelyik a személyes szabadságot korlátozza – a fogyasztás kényszerével vagy a nézeteid előli bujkálásra szorítva, mindegy. Most már látható.
A Tilos az Á-ban menedékre találtak ideig-óráig mindazok, akik nem szánták még rá magukat a választásra. „Rabok legyünk, vagy szabadok?”
Tilos az átjárás lét és nem lét közt. Aki megtette volna, mégis, az szépen belehalt. S hiába keltek újabb és újabb mítoszok, vigasztalásul a véges földi létért. Don Juan és az anyagok világa az anyagi világ elsöprő erejével szemben… A Tilos az Á-ban tudtam meg egy részeg éjszakán az első baráti heroinhalált.

Ha lett volna hely máshol számomra, valószínűleg sarkon fordulok, miután először beléptem a Tilos az Á-ba. Nem volt szabad emberhez méltó hely. A kapuban vigyorgó biztonsági őrök álltak, egy új hatalom rendjét hirdetve (keep smiling), s miként a régiek, azonképpen ők is ugrásra készen vártak a mozgósításra, hogy kidobjanak engem, téged, minket, akárkit, bármikor az utcára. És én mégis, minden este, két ébren töltött éven át, adott órában elindultam és tettem egy sétát a semmiből a Tilos az Á-ba.
Anélkül, hogy Kantot valaha is tanulmányoztam volna.

A mitológia úgy szól, hogy egy új világ ünnepelte itt az eljövetelét. A valóságban azonban egy régi agóniájának volt díszlete a Tilos az Á. Az ellenzéki kultúra romjain táncoltunk sírva-vigadva. A Tilos az Á volt az a fal, ahol végleg megtört az underground utolsó hulláma, hullámtörő, melyen a víz pulzáló visszahúzódásakor láthatóak lettek a pusztulás képei.
A Tilos az Á története volt a magyarországi ellenzéki kultúra hattyúdala.
Míg kint dúltak a piac újrafelosztásáért folyó csaták, emberáldozatot is szedve akár, mi odabent zeneszóval tartottuk távol a démonokat.
Soha nem volt olyan igaz a Kontroll Csoport egyik dala, az Eladom, mint 1989-ben.
„Az eszemet nem, nem, azt nem adom, / eliszom inkább, eliszom” Ebben a szellemben minden tőlem telhetőt megtettem. Nem direkt, mint ahogy Hajnóczy Péter sem gondolta volna, hogy alkoholizmusával vág a birodalomnak vissza. Egyszerűen csak így volt egyszerűbb: nem magyarázkodni. Hogy miért nem fogadod el a világ szabályait, és miért követed a sajátodat. Élni és halni, hagyni, így tűnt természetesnek az akkori tudatoddal. Az idealizmusoddal. A devianciáddal, mellyel újra befogadtad az állatot az emberbe.
Az életet magadba.
Pedig nem volt merre tovább. Nem volt jövőm. Ami lehetett volna, a gyermek, olyan erőfeszítést kívánt, hogy alig tudtam lélegzethez jutni. Sodródtunk a legkisebb ellenállás irányába. Sokszor kötöttünk ki a gyermekkel együtt délutánonként a Tilos az Á melletti kávézóban, s mentünk aztán késő este haza, ahol nem várt minket senki, csak a gondok, meg a kudarcok emléke, a kifizetetlen számlák, a tehetetlenség és néhány éhező cica. Lassan mindentől meg kellett válni, eladogatni a ruhákat, a könyveket, szatyorba rakni a síró cicákat a síró gyermek szeme láttára, és elindulni a kertesházak felé, hogy legalább isten négylábúinak adjunk még egy esélyt.
Biztos nagyon szórakoztató lehetett látni az underground üdvöskéjét, ahogy szép lassan csúszik lefelé, jobbjával gyermeke kezét szorítva, baljában söröspohárral. De hát ilyen az élet, az állat: az altruizmus csak addig működik, míg a csoport fennmaradását szolgálja. 1989-re a közösség szempontjából hasztalan egyeddé váltam.

Visszanézve a régi szép időkre, s belepillantva a legendák sorába, látom magam, ahogy poharakat török, éneklek, táncolok, látom magam két erős kéz által kipenderítetten földre zuhanni a Mikszáth teret övező utcácska kövére, látom magam részegen sírva-kiabálva, férfiakat és nőket elátkozva, látom magam másnaposan, hajnalban pezsgő áztatta mocskos ruhában a dolgos metróutasok közt kornyadozva, látom magam délben, ahogy hazaérkezem, és látom, ahogy a gyermekem lát engem, rezignáltan véve tudomásul, hogy ma sem megyünk óvodába, látom magam az éjszakai járatokon megverve, látom magam minden méltóságomat vesztetten, síró gyermekem előtt rohanva, valami boldogtalan szerelemtől elcsigázva, s azt gondolom: van, akinek minden Tilos. Akinek nincsen honnan hová. Akinek az élet egy helyben toporgás, akárha el se kezdődött volna!
Nem tudom, mi marad utánam. Néhány dal, amit egyszer nyilván elfelejtenek, hiszen nem voltam én egy Mozart, néhány vers, ami szintén nem mondható időtállónak, mert hölderlini magasságokba sem emel, s egy gyermek, aki kicsi korától tudja, hogy az élet csupa csalódás.

Úgy éltem, mint azok a milliárdok, akik életük végén vágyakozva gondolnak egy lehetséges másik életükre, ami olykor megfogható közelségbe került talán, hogy aztán egyre távolodó dallamként haljon el az idő sodrásában.
A Tilos az Á-ból semmi nem maradt, csak az emléke, amit néha jobb’ szeretnék kitörölni az emlékeim közül. Néha persze, mikor jobb kedvemben vagyok, és megbocsátok egy szusszanásnyi időre magamnak és a világnak, látom az élet habos oldalát is, s ottan barátságokat, szerelmeket, a Nap-Nap Fesztivált, melynek ideája szintén a Tilos az Á idején született. Látom Tódort, aki saját kétségbeesését ideig-óráig legyűrve valóra váltotta a korszak legképtelenebb álmait, látom Palotai Zsoltot, aki anno beköltözött a Tilos az Á diszkópultjába, s akit az ifjú dj-k ma már Mesternek szólítanak. S látom Ficsku Palit, aki talán még máig is ott üldögélne a Mikszáth-szobor lábánál, és mesélne ezeregy éjszakán át, hogy soha ne érjen véget semmi, amit annyira megszeretett ez a város, mint a Tilos az Á-t.