2020 szilveszterének nagy felfedezése a következő évre, az online összejövetelek fergeteges élménye. Volt szerencsém egy google-meeting együttléten átpörögni Sarankó Mártával, Nagy Gabival, Salamon Pirivel és Garaczi Lacival 2021-be, és csak csupa jót mondhatok. Megtelt a lakás nevetéssel, a buli hangjaival, még énekeltünk is együtt. Próbálkoztunk, a Nem én vagyok oldal megnyílása, azaz a Kontroll Csoport fennállásának 40. évfordulója kapcsán, Kontroll-számokkal a Holdfényes májusoktól a Nem én vagyok-ig, s végül az Auld Lang Syne világszerte ismert slágerénél kötöttünk ki, a magam részéről legalábbis, Ildikó viszont még megfejelte az egészet az „O come, o come Emmanuel” Melinda Kathleen Reese videójával. Ez utóbbi azért is volt reveláció nekem, mert ez volt az a dal, amit a Kontroll-előtti időkben, talán 1979 karácsonyán, Hajnóczy Csaba tanított meg a kis csapatnak, amely még inkább volt „amatőr színház” közeli. A majdani zenekarunk innen nőtt ki, ebből a színházi világból, itt voltunk tagok hárman, Kistamás Laci, Csaba meg én, Óbudán, a Mosolygó Művház Wéber Péter vezette társulatban. Ebben az időben épp Wéber Péter darabját, a Savonarolát próbáltuk, ennek a darabnak a próbáján találkoztam először Hámos Guszti szociofotóssal és Víg Miskával, akik váratlanul besétáltak Savonarola monológjába.

 De vissza a jövőbe: 2020. szilveszterén lock down sújtotta otthonkám üresen kongó falai közé zajos élet költözött: este 11-től hajnalig vigadoztunk, éjfélkor pezsgőt bontottunk – bár az enyém csak félig nyílt ki, egy időzített bomba nyugtalanító jelenlétével ajándékozva meg a boldog újévet, miközben mi további google-meeting összejövetelek terveit szövögettük.

Háromfelé már totál otthonossággal heverésztek a vendégek a szobámban, a „mégis ki kinek a vendége” mámorában, kilométerekre egymástól, oly távol mégis oly közel: egy kis Szigliget-élménnyel a zsigereinkben.

Mikor egy italért kiszambáztam a konyhába, megunva a friss citromból facsart limonádékat, gondoltam, adok az újévnek valami extra piával, szigorúan non alcoholic. A teák közt válogatva félfüllel a benti zsivajt hallgattam: a hangulat a tetőfokára hágott. A felső szomszéd kicsit futkosott, mintegy jelzésszerűen, nála nem volt senki: le kéne hívni, gondoltam, na de hát szilveszter van, buli van, egyszer egy évben nálam is lehet, nem? Kinn fel-fel csaptak még a petárdarobbanások hangjai, mikor egy hajdani kurjantást idézve beléptem a díszes társaságba… azaz csak léptem volna. A lépés megvolt, kis fejforgatás kíséretében: hová lettek a többiek? Hova bújtatok pajtikák?! Ha azt mondom, zavarba ejtő volt, hát nagyon messze vagyok az igazságtól: még most is borsódzik bele a hátam. Köpni-nyelni, ahogy a szólás tarja. Mint mikor a hiány valóságára ébredsz, tenyeredben szorongatva a kincset, amit álmodban megleltél, de szétnyíló ujjaid közt csak a Nagy Semmit találod. És akkor, akkor, akkor kicsit elsírtam magam. Lezuhantam a laptop elé, ahol aprócska barátaim vigadtak a virtuális térben, ki-ki a maga székecskéjén, ágyacskájában, s én, jobb híján egy gyerekkori emlékkel vigasztalódtam: egészen kislánykoromban annyira vágytam rá, hogy az aprócska, tenyeremben elférő babáim megelevenedjenek. A Kontroll Csoport alakulásának negyvenedik évfordulóján, a távolságot, mint üveggolyót, ezt is megkaptam.

Ez volt 2021. első, legcsodásabb pillanata. Éljen a barátság, BÚÉK mindenkinek!