Polak, Węgier
Egy dal és egy díj utórezgései

A dal 1980 őszén született, párhuzamosan a Solidarność mozgalom 1980 szeptemberében történt megalakulásával. A lengyelországi mozgalom és a Kontroll-dal születése közti szinkronitás az alapítótagok, Hajnóczy Csaba, Kistamás Laci és jómagam (Ági) politikai/kulturális hangoltságán túl egy hétköznapi “lengyel-magyar” barátságon alapult. Ennek a történetét próbálom most felidézni

A dal

múzsái Andrzej Rogowski és Wojtek Mazurek voltak, „wroclavi embereink”, hogy kicsit (ponyva)regényes legyek, lengyel barátaink, akikkel egy forró nyári napon, 1977-ben mezítláb trappoltunk át az Árpád híd izzó betonján Pestről Óbudára, Kistamás Lacival.

A kezdetek

A „Sokan várnak a csodára, nincs mit enni vacsorára” sor még nem volt sehol, mikor három gimis társammal, 1975 nyarán egy Gdansk felé tartó autóstoppos túránk első állomásán belekóstoltunk a kinti levegőbe, Wroclawba érkezve – és láttuk a jövőt. Mármint a majdani Trabant számban írtakat: a boltokban konzervek sorakoztak a polcokon. Azért mindig volt mit enni vacsorára ahová behívtak minket, akik szállást adtak, megitattak, megetettek: mindig ment a trakta.

Jajko bez dżemem, erre kifejezetten emlékszem, ez például volt a önkiszolgáló éttermekben is, és volt még a bigos, egész Lengyelország káposztás bigos párafelhőben úszott. Imádtam az illatát.

Feledhetetlen volt, egy évvel azelőtt, a Krakkóba érkezésünk is, életem első repülőútja egy zötyögős IL 18-assal, egy gimis osztálytársnőmmel. Egy lakótelepi lakásba keveredve, ahol, nem lévén szállásunk, nem csak ággyal, de hatalmas traktával is szolgáltak, vodkázás közben hallottam először, hogy Polak, Węgier, dwa bratanki. Sok mindenre aztán nem emlékszem, csak a savanyú hagymás gombára, meg, hogy hánytam, aztán szerelmes lettem, de már máshol, másba, másik városba érkezve.

Igazából Grotowski-t nézni mentünk Wroclawba, meg nemzetközi független színházi fesztivált. Pociąg pospieszny! Uwaga, uwaga! Wroclawban visszahúzott a szívem Grzegorz Klimczewski-hez, 1976-ban.

Gdanskban a tenger életem első tengere volt, a Balti, mikor az autóstoppos utunk végén, egy villamosra felszállva a végállomáson arra ébredtünk, hogy ott van! És ruhástól gázoltunk a jókora habokba, nem volt ugyan tengernek álmodott meleg a víz, de végtelen. Lengyelországban is vannak még jó csajok, énekli majd nemsokára Víg Miska – de 76-ban még talán nem. Mindenki odajárt autó stoppolni, annyi biztos, a Balcsira lejutni nem volt kaland, Bécsbe nem mehettél csak úgy, viszont Lengyelország hatalmasan nyújtózkodott számtalan rozoga útjával és soha véget nem érő sztrádájával a Balti tenger, a Mazuri tavak és még mennyi felé és milyen hosszan..!

Wroclawtól Gdansk 600 km, egy nap alatt nem teszed meg teherautóból teherautóba szállva, se kamionból kis Polskiba, ha felvesznek egyáltalán. Még jódarabig sorolni tudtam a városok, helyiségek nevét, ahol megálltunk: Częstochowa vagy Łódź egy körforgalmának kellős közepén, tenyérnyi füves helyre voltunk képesek, éjjel, halál kimerülten felverni a sátrunkat, ott ahol épp kitett minket a sofőrünk – útban megint csak Gdansk felé –, engem és a Mosolygó Szinház társulatának másik két tagját, Kistamás Lacit és Somát, Somoskői Lajost. Így utaztunk hármasban. Hányba’ vagyunk? Kettő négybe’, haha, ez egy zenész vicc, bár akkor még sehol sem volt a Kontroll Csoport se, 1978-ban, Kistamás Lacinak még derékig érő haja volt, még nem volt katona, mikor majd kopaszra nyíratja magát és elárverezi egy lakás-performansz keretében a cuccait. Innen datáljuk az Eladom című Kontroll-szám születését.

De visszatérve 1978 nyarára: Częstochowa vagy Łódź közepén, hajnalban egy elképedt rendőr ébresztett minket, viszont nem sokat pattogott, látva a magyar útlevelünket. Benne is felülkerekedett a lengyel – magyar két jó barátság. Akkor.

De most ugrunk egy nagyot idefelé, 2026. március 3-ára, a magyarok lengyelekkel való szolidaritását dokumentáló kiállítás megnyitójára, melynek kapcsán emlékezem vissza a hetvenes évekre, mikor minket, akkor, ott Częstochowa vagy Łódź közepén még a rendőr is elengedett, tudjuk mért.

Végül, 78-ban, Częstochowa vagy Łódź központjából csak eljutottunk Gdanskba, ahonnét elcsavarogtunk a dűnéken túlra, a Chlapowo és Władysławowo környéki halászfalvak tengerpartjaira, a helység nevek akusztikájának bűvöletében.

S aztán, megint egy nagy ugrás: ’81-ben az Ikarusz Művházban Kistamás Laci zseniális szójátékának puskaropogósával, dermesztő tónusban megszólalt a dal: tak, tak, ta-ta-ta-ta-ta-ta, tak!

De szóltak más dalok is ugyanakkor, ugyanarról, áthallásosan a Balatontól az elmegyek, elutazom, direktbe célzottan Müller Péter dala a Szeretlek, Lech, Lech, Lech, Lech a Kontroll Csoporttól. Több áthallásos szöveget is írtak többen ugyanakkor, nem én voltam az egyetlen, aki a Szerelmem Várnán is áthallotta a lengyeleket: „Kihaltak a repterek…, elmennek, de nem jönnek meg…, minden hiába, etc.”

Aztán 2019-ben, negyven év múlva villámcsapásként jött a hír, pozitív villámcsapás ha van, hogy a dalunkért Solidarnosc dijat kaptunk. . Mázlink volt, hogy a pandémia Európára törése előtt, last minute kijutottunk a korabeli zenekar képviseletében Kistamás Lacival, Müller Péterrel, Hajnóczy Csabával és Hajnóczy Árpival, hogy átvegyük a Gdanski Hajógyár területén épített Szolidaritás központban (Újvári Jáncsi és Lehoczki Karcsi nevében is, akik már nem lehettek köztünk e földi létben) a bronzplaketteket. Még koncertet is adtunk, abban a hajógyári kantiban kialakított klubban, ahol annak idején Lech Wałęsa és társai szervezkedtek, Német Csaba dobossal és Balogh Balázs szaxofonossal kiegészülve zenekarilag.

Külön köszönet, a kiállítás megnyitójára a meghívásért Jerzy Celichowski-nak, akinek az emlékezete előhozta a múltból a dalunkat, annyi év távlatából is a régi lelkesedéssel. Lábjegyzete is lehetne, ha nem lenne mégsem, az az érdekesség, hogy Jerzy, és a mostani kiállítást szervező Lengyel Intézet munkatársai is úgy kértek fel minket a kiállításmegnyitóra, hogy játsszuk el a „Gdansk, Gdansk” című dalunkat. Köszönjük, dziękujemy!

Külön köszönet a korabeli hazai demokratikus ellenzéknek, akik akkor is ott voltak, mikor sokat kockáztattak – miközben Kistamás Laci az Ikaruszban mindannyiunk arcába ordította, hogy tak, tak, ta-ta-ta-ta-ta-ta, tak.