Zanzibár
A ’90-es évek budapesti erogén zónájának G pontjában, a nyolcadik kerület kocsisorának tőszomszédságában, az örömlányfuttató-kisiparos negyedben állt a Zanzibár névre hallgató műintézmény, amit „a Csillák” üzemeltettek, így mondtuk akkoriban: „a Szőke” meg „a Bíró”.
A tenyérnyi helyiséget, ha jól emlékszem, valamely haláltusáját vívó régi-új szakszervezettől vették bérbe, kisebb koncertekkel, kiállításokkal meg hatalmas bulikba torkolló főzésekkel odázva „a rendszerváltás előtti” ellenzéki kultúra szerte foszlásának kíméletlen közeledését, az akolmeleg illúzióját keltve a túlélőkben a még vegetáló Fiatal Művészek Klubjának miniatűr szatellitjeként.
Sok jó sztori dől ki az emlékezetből: Király Tamás 40. szülinapjára való készülődés a Zanzi konyhájában, ahol, egy másik alkalommal, Rudi Hervé készített képeket rólam, melyek közül az egyik a rendszerváltás utáni első Ági és fiúk lemez borítójának ihletője lett.
A Szív Vér Agy címen 1994-ben megjelent cd borítójának tervezője Kiff Doso képzőművész volt.
De, ha már jó sztorikat emlegettem, akkor hajrá: kicsi kicsiszolt kő, kérlek, jöjj elő, jöjj elő!*
A hely a Zanzibár, 1992. Az idő, késő este, vagyis az esti főzés finise. Aznap én főztem hagymalevest, jókora fazékban, már az utolsókat kóstoltam a méretes fakanállal, mikor „jó estét kívánok személyi igazolványokat…” köszöntéssel bezúdult a közeg. Razzia. A hátam közepére, személyim már jórégen nincs, nem is tudom, hányadikat vesztettem el, és mikor, hol. Nincs. Nincs? Akkor kifelé, gyerünk, gyerünk. A levest fejezzétek be, szólok vissza, a kötényt sutba vágva. Hagyjatok valamit nekem is.
Többen nyomulunk az utcán dekkoló rendőrségi mikrobusz felé: még nem rabomobil, már nem járőr autó. Ilyennel járunk vidékre koncertezni, vigyorgok a mellém lehuppanó Crossbárra. Legalább tízen szorongunk az üléseken a rendőrök közt. Valaki megint felnyomta a Zanzit, valami kedves szomszéd: e kies honban ez régi, még a szocreál előttről datálható, a legvidámabb barakkban is túlélt, s a rendszerváltással nyíló új helyek kapcsán ismét reneszánszát élő hagyomány. Úgy látszik.
Crossbárt a Vörösmarty mozi büféjében ismertem meg, mikor odaszoktam az 1991-es Nap-Nap fesztiválra készülés során: ott próbált a tíz év után hirtelen összerántott Kontroll Csoport valami raktárban.
A mozi a pesti bermuda háromszög egyik kiszögellése volt, jókat tudtunk ott hajnalig ücsörögni zárás után, a büfések, „Benő” Bende Zsuzsi és Molnár Béla jóvoltából.
Crossbár nevét sokan sokféleképp magyarázták, de tény, hogy számtalan képzelt távolsági hívást bonyolított – a mobil korszak előtti időkben! – a Vörösmarty Mozi büféjének asztalánál ülve, fennhangon diskurálva a vonal képzeletbeli túlfelén levővel.
Egyszer haza is vittem őt az angyalföldi pecómba, egy átmúlatott éjszaka után, hogy meg ne fagyjon valahol. Volt neki egy kopott kabátja, felhajtott gallérral hordta télen-nyáron, jól állt neki, de nem látszott télállónak. Nem volt hol aludnia, mintha nem is lett volna hol laknia. Mindenesetre ő egy fikarcnyit sem aludt, leült a konyhámban, s kávézgatva, cigizve, teázva bonyolított le fejben, ki tudja hány crossbar-hívást, míg fel nem ébredtem.
A Zanziból, hogy szavamat ne feledjem, a közeli őrsre vittek minket, leültettek a folyósóra, ültünk, mint a fecskék két-három órán át az SZTK rendelőkből ismerős hosszú padokon. Crossbár belefogott az egyik monológjába, az idegen légiós éveiről sztorizgatva. Csak hallgattuk, állunk leesve, röpködtek a Rejtő-könyvekből ismerős nevek, őrmestereké, helyeké, parádésan dumált, fel-felnyihogtunk. Az egyik nyominger, jártában-keltében kagylózva erősen, a szürke ajtókon be-benyitogatva addig téblábolt köröttünk, míg le nem cövekelt Crossbar szétvetett lábai között.
Te voltál légiós? Foghegyről köpte a szót, cigi a szájban, nézése sunyi, szúrós, hitetlenkedő, de valami beakadt neki. Crossbár lazán, alulról felfelé lökte a rizsát, a nyominger egyre ellazultabban hallgatta, emlékek sorjáztak a fejében, aztán kiszólt, nyakát hatra tekerve, mint aki csodát hirdet, a többi zsernyáknak: gyerekek, ez volt a Légióban! Te meg hiszel neki, mi? Egy másik fogdmeg is lecövekelt, Crossbár cipőjére hamuzott panyókára vetett érdeklődéssel a hangjában. A mi zsernyákunk bizonyságtétel gyanánt bekérdezett, Crossbár meg taktra megválaszolt, stimmelt minden, a bevetések, a fegyvernemek. Akár még igaz is lehetett, hogy légiós volt – mint ahogy bármi lehetett volna, az esze, ha be is kattant neki néha valami, megvolt hozzá.
Lassan körénk gyűltek a hekusok, Crossbár egyre jobban belelendült, a hangulat fokozódott: majd’ félórán át szórakoztatta az egész őrsöt, mikor váratlanul elvonszolódott előttünk egy gyászos menet, rabláncon. Valami tolmács nógatta őket, talán románok voltak, mintha a pokol egyik bugyrából húzták volna elő őket. Csoszogtak, bokájuknál, csuklójuknál fogva szíjra fűzve, mint a filmekben: megalázottak és megszomorítottak.
Crossbárnak ez már sok volt. Hirtelen abbahagyta a mesét, valami oda nem illő keménységgel rázva le nyominger hallgatóságát: nincs itt semmi látnivaló, oszoljanak. A hék meghőköltek. Simogatták gyűrött nadrágjukon a renitens éleket, huzigatták a nyitott gallér körül nyakkendőiket, mint akik álmukban padlót fogtak, s most sértetten ocsúdnak. Átvertél minket öcsi, de most a markunkban vagy. Crossbár csak ült rezzenéstelenül, szoborrá dermedve, szeme előtt már nem az idegenlégió, hanem a rabszíjra fűzött csoszogók mozija pergett.
Hajnaltájban jött a felmentés, Kistamás Lacit is felverték álmából a haverok, jött a felmentő sereg Király Tamással az élen, hogy igazoljanak minket. Két ember igazolhatott egy másikat, lakcímre, névre beazonosítva a személyi híján előállítottat.
A Zanzibárban örömujjongással fogadott a záróra után ott dekkoló köménymag, maradt a levesből is, lett volna mit mesélni hozzá, csak szavak nem voltak rá – a rabláncon vonszolódók csoszogását felidézni.
*Kicsi kicsiszolt kő (Müller Péter Sziámi-Gas)
