A rock’n’roll Jeanne d’Arc-ja
„Mamma mia let me go!”
In memoriam Freddie Mercury
Az Európa Kiadó hajdani, lengyelországi turnéján a zenekar technikusa s egyben sofőrje kétségbeesett tiltakozásának adott hangot, mikor egy pihenőnél a gitáros Gasner János arra vetemedett, hogy bicskájával a szalonnát a ród vadonatúj, világoskék Daciájának motorházán porciózza. GAS késhegyre tűzött egy katonát, s fejcsóválva csak ennyit mondott:
– Neked fogalmad sincs róla, hogy mi a rock’n’roll!
Ilyen s ehhez hasonló anekdotákkal mulattuk az időt, s építgettük az Igazi Hős brandet a Menyhárt Jenő ingázásait kísérő “brandépítő” bulikon, legutóbb fog vacogtató hidegben, a láncdohányosok kedvéért az erkélyen állva.
– És arra emlékszel, mikor kidobtál a Rudas László utcából, életünk első találkozásakor? – csapott le stukaként Jenő hangja, bele a búcsú szánalmas idilljének közepébe.
– Elmész te, …vissza New Yorkba! – hőköltem hátra vihogva, de azért valami bizonytalan előérzettől megborzongva. – De, de, – kontrázott Jenő macsóhímzésbe illő slukkal mélyítve a drámai feszültségen. – Még rendőrrel is fenyegetőztél… – tette hozzá, csibészesen hunyorítva a közeli Bazilika keresztjén megvillanó hullócsillagfénybe. Dermedten vártam a folytatást: az elmúlt évtizedek viharos tempója és történéseinek áradata kisöpörték tudatomból a túlélés szempontjából fölöslegesnek ítélt részleteket. – És…? – sürgettem most már kelletlenül, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, ha már a múltat végképp eltörölni úgyse’ lehetett. – Ennyi. Elmentünk – fújta csúfondárosan a füstöt az ügyeletes Humphrey Bogart az aktuális Lauren Bacall szemébe; ám interakciónknak a láncdohányosok nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Míg angyal szállt el a Kiskörút felett, Jenő bíztatólag megveregette a vállam:
– Nyugi, pandúrból lesznek a legjobb betyárok! – Az elképedéstől szóhoz sem jutottam. – Persze, kibicnek semmi sem drága – fortyogtam magamban -, messziről jött ember meg azt mond, amit akar… – S míg sorjáztak fejemben a riposztok, a buja pesti éjszakában felnyögtek a kísértetek.
Feltűnés nélkül visszavonultam a fürdőszobába, bereteszeltem az ajtót, rövid, világoskék ballonkabátom zsebéből óvatosan előhalásztam a zsilettpengét. – Mit keresek én itt, vagy bárhol máshol? – kérdeztem attól, aki addig voltam. Kintről bátorítólag hörgött Nina Hagen, a pengeélen megvillant a néma Nap fénye. Dermedten álltam a minden mindegy pillanata fölé hajolva: tenyeremben, a felforrósodott hajlékony fémről a szívverésem visszalüktetett. Haladékot kaptam – vagy adtam magamnak? A hübrisz vétkét mélyen átérezve egy bukott angyal dühével tövig vágtam a hajamat: a két évtizedre prolongált szerep lejátszott. Míg habot tornyoztam sörényem hűlt helyére, a fejemre zúduló forró víz alatt a Damenklo himnuszát daloltam. Turbánt tekertem kölyökkutyaráncokba futó homlokom köré, s tükörképem tekintetét kerülve átgondoltam mindazt a rakás szart, amiben tocsogtam. Káoszomat, koldus a semmire sem elég filléreket, a jelen idő markába szórtam. Szúrós, még félig nedves bundámon végig simítva, megszólítottam frissen vágott énem, vagyis megszólítottam volna, de ez a felütés „Helló bébi” – még váratott magára.
Mielőtt bevágtam magam mögött az ajtót, elszántan végig mértem, s egy biztató pillantással útjára is engedtem a rock’n’roll Jeanne d’Arcját. – Lass mich nicht sterben! – szólt keményen, katonásan valaki egy másik időből, de hangját elnyomta az indián üvöltés, amivel a többiek közé vetettem magam. A füsttel és zsivajjal teli konyhában szó bennakadt, lehelet megszegett. – A kocka el van vetve – suttogták a jövő gyermekei megbabonázottan, én meg csak álltam ott, nem tudva mit kezdeni a fejemben motoszkáló dallal, ami tutira nem volt még megírva. – Kicsi kicsiszolt kő, kérlek, jöjj elő, jöjj elő… vagy valami ilyesmit dúdoltam.
Arra riadtam, hogy rám omlott a kezdet korszaka, amivel körül bástyáztam magam az éjszaka közepén, könyvekből próbálva elővarázsolni a magyarországi pre – rock’n’roll kori hangulatot. Írók, adjatok a számba szavakat! Rémülten pattantam ki az ágyból, hogy elkapjam nem létező hajánál fogva a 22 éves lányt, akivé lettem ’78 nyarára, s aki félév múltával legújabb albérletében, az otthon nem tartózkodó főbérlők legtágasabb és legüresebb szobájában Lena Lovich dalára tombolt, ahogy sohasem képzelte, hogy életében valaha is tombolni fog. Tomboltam hát, mindenki nagy ámulatára és örömére, vad nyargalással kavarva magunk köré molekulák tornádóját. A mindenki Kistamás Laci és Hajnóczy Csaba voltak, két barát, két társ a forgószelet vetők karából, a mindenség Csengery utcai központjából, ahol alaktalan, nagyszerű mozdulatokba sűrítettük a fokozhatatlanná vált pillanatot a parttalan lét mégis-mezsgyéjén. Lena Lovich Nina Hagen csaja volt, Nina Hagen meg David Bowie-é, de az is lehet, hogy Hagen Bowie lánya volt, akit aztán maga Bowie menekített ki az NDK-ból, a méltatlan operett primadonnaság rabigájából! A Csengery utcában és számos lakásában a városnak, egy Örs vezér tér közeli lakótelepen, egy Tétényi úti villában, egy Szövetség utcai szoba-konyhában rengeteg fénykép készült a legfurább helyzetekben a lányról, aki voltam. Zuhanyzóból, ajtó nélküli szekrényből, papundekli dobozhegyek közül, asztal alól nézek, számos maszkon túlról a jövőbe, szelíden, ahogyan nézni csak áldozati bárányok és anyaszomorítók tudnak. Azzal a „My name is Agnes. Agnus Dei” pillantással, amit a későbbi rajongók előszeretettel kevernek majd össze egy profi Femme Fatale ragadozó pillantásával, pedig, pedig, pedig…
Azt a Csengeri utcai lakást, azaz a cselédszobát, mely a családi házból való önkéntes száműzetésem kezdetén lett a menedékem, ahogy nemrégiben egy SZDSZ sirató email-ben nevezték: barátunk Demszky Gábor szerezte nekem 1978-ban. Hogy legyen hová a fejem lehajtani. Jó kis szoba volt, galériás, később a Rudas László (ma Podmaniczky) utcában laktam egy megszólalásig hasonlóban, amit egy másik barát szerzett többed magunknak, hogy ne legyünk soha egyedül, s, hogy éljünk máshogy, mint ahogy addig éltünk. Ebben a kezdetleges kommunában esett meg, máig is tisztázatlan körülmények közt az ominózus, kultuszromboló találkozásom Menyhárt Jenővel és haverjával, Demivel, aki évekkel később a Kontroll utódzenekarok egyikének, a Balkan FuTourist zenekarnak lett frontembere.
Bármi is történt a Rudas László utcában, balul végződött antrénk után még évekig méregettük egymást bizalmatlan rosszallással, ha szakadt bulikon, lepattant, viharvert lakások félhomályában Jenővel összefutottunk. Az URH népszerűségének fénykorában a Kontroll Csoport tüneményes felbukkanása csak olaj volt a tűzre, ami kettőnk közt időről időre fellángolt. 1980 Szilveszterén, Wahorn András pomázi házából a pesti éjszaka felé nyomulva, a HÉV Margit-hídi megállójában „Majd meglátjuk, melyikünk zenekara lesz az igazi!” kiáltással kívántunk Boldog Újévet egymásnak.
Nem sokkal később, az értelmiségi körökben elért sikerek dacára Müller Péter a betyáros küllemű Kontroll Csoportot választva hullócsillaggá tette a magyar underground üstökösét, az Ultra Rock Hírügynökséget, Andy Warhol „öt perced van még, hogy kimenj a divatból” ars poeticája mentén.
A nyolcvanas évek küszöbén, mikor családjaink helyett barátaink lettek új családunk, apáink, anyáink olykor felkutatták ismeretlen címeinket, és váratlanul betoppantak az idegenek állandó jövés menésével benépesült, hatalmas, bútorozatlanul bérelt lakásainkba. Hívatlanul, kalapban, kabátban tébláboltak köztünk, csüggedten meredve szép, új világunkra egy régiből, ahol egyszer maguk is forradalmárok voltak, s hitték, hogy az ő harcuk lesz a végső.
Ahogy hajamat kaszaboltam a poszt-kamaszkori fájdalom cunamik idején, hasonló elszántsággal fordultam ismét magam ellen a Kontroll Csoport létrejöttét megelőző szerelmi válság sodrában. Egy újabb fürdőszobát kulcsra zárva, egy újabb pengét egy újabb zsebből előkotorva ejtettem sebeket karomon akkori szerelmem, későbbi férjem lakótelepi lakásának kádjában. Az elmúlásra nem, csak a halálra gondoltam – szánalmas ajtónálló! -, míg Lou Reed Varsója harsogott, meg Patti Smith és Ian Dury, és újra Bowie: No love, you’re not alone!
’80 nyarán, a Hajas Tibor tragikus halálát követő, Szirtes Jánossal és Vető Jánossal közösen végzett gyászszertartáson megszaladt kezemben a pengeél: tíz évvel később, a Nap-Nap Fesztivál Kontroll koncertje a mindenre elszántság ikonjaként égette a kollektív emlékezetbe 8 öltésnyi stigmám.
Totem és tabu és fétis/ de én megérintem mégis…Az első prehistorikus mém talán abból a harminc év előtti kádból, s az én fejemből indult útjára, hogy végül Müller Péter dalaként fejtsen ki virológiai aktivitást a kultúrában.
S míg a vékony csíkokban szivárgó vér rózsaszínre festette testem körül a lebegést, a jövő másik dalnoka az ajtót rugdosva eszelősen rángatta a kilincset. Kelletlenül kászálódtam ki a tökéletesség állagából: nem meghalni, újjászületni vágytam, újra meg újra, szenvedélyesen!
’79 nyarától a nevezetes ’80-as év szilveszteréig hatalmasat változott az életem: a minden egész helyén tátongó semmi édes anyaölként fogadott vissza magába. Az új maszk, a punk énekesnőé még gazdátlanul hevert a Tétényi úti villalakás egyik sötét zugában, nem voltak szavaim, csak mozdulataim a világra. Nem tudtam, mire várok, nem érdekelt, mi vár rám. A kérdés, mely a rock’n’roll örökre megválaszolatlan kérdése maradt – „mi az, amitől csak egy lépés választ el?” – azóta is itt kísért, miként, hajdani lázadók, mi is itt kísértünk, ahogy azt a rendszerváltás előtt Kasszandrák egyike megjósolta.
A távoli jövőmet meghatározó fordulat nyarán Hajnóczy Csaba szülei egy hónapra, vagy két hétre elutaztak, s mi, az idő szökevényei bevettük magunkat mind a négy szobába, hogy zenéléssel, bulizással, éjt nappallá tevő beszélgetésekkel növeljük az entrópiát. Csaba akkor jött vissza angliai stoppos útjáról, s mi, itthon maradottak, anarchista akciók terveit szőttük lehetséges szabadságunk mámorító ígérete köré az örökké nyüzsgő, örökké zajos, örökké füstbe vesző konyhában. Kistamás Laci „önként” bevonult két évre katonának, hogy a hadseregben is legyen titkos ügynökünk. A Sex Pistols és a Ramones üvöltése lerombolta a deviánsok köré húzott falakat: barátunk Demszky Gábor azon a nyáron egy Stranglers lemezt hozott Angliából ajándékba.
A robbanásszerű változásokat lengyelországi találkozások alapozták meg. Gimnáziumi nyaraim egyikén egy Goldberger-gyári, három műszakban átdolgozott hónap után barátnőmmel Wroclawba utaztunk, nemzetközi színházi találkozóra. Előtte, kis kitérő gyanánt, első repülésünk egy traktorként zötyögő LOT géppel Krakkóba vezetett, egy ismeretlen család terített asztalához, egy soha véget nem érő éjszakába, ahol a vodkatengerben szigetként tornyosuló savanyított gombahegyek maradtak utolsó kapaszkodóink az anyagi világba.
A lengyelek magyarok iránti lángolása gyorsvonat sebességgel gabalyított egymásba sorsokat: a „pacsong poszpésnyíj” életem felejthetetlen látomása, mióta 30 éve elbúcsúztam lengyel pasimtól – aki nem is volt igazán a pasim soha – a wroclawi pályaudvaron. A szláv tempóban csordogáló idő egy hétre végtelenné tágult, hogy megmutatkozhasson végre az, aki lehetnék. S, bár Grzegorz Klimczewski története a színházi fesztivállal együtt látszólag véget ért, álmunkban örökre egymáséi vagyunk mi ketten: az ellenzéki szülők nevelte hippi fiú és a kádergyerekként felnőtt węgierska.
Utolsó éves gimnazistaként, mikor a vertikális irányban megújulni vágyó KISZ kulturális alapszervének választott titkára lettem, öt tagot számláló sejtemből három fiúval elindultam Gdansk dűnékben gazdag tengerpartja felé. Autóstoppal. Ismeretlen címeket lobogtatva ismeretlen városok ismeretlen ajtóin kopogtattunk, s találtunk, lelkes ováció kíséretében, szállásra, barátra, s az ellenállás gondolatára. Andrzej Rogowski és Wojtek Mazurek azóta köddé váltak, de ’79 nyarán még ellátogattak Magyarországra, hogy néhány felejthetetlen kalanddal, s a későbbi Kontroll Csoportot megihlető Polak, Węgier, dwa bratanki eszméjével masírozzanak be a történelembe. Bevonulásuk a fizikai térben az Árpád hídon kezdődött: az augusztusi kánikulában bugyborékoló aszfalton talpunkat kapkodva meneteltünk keresztül-kasul a városon, mocskos, mezítelen lábbal hirdetve a hippi kultúra Lengyelország felől érkező, feltartóztathatatlan áradását.
Később Prágába vezettek a bölcsőmnél szőtt párka szálak, ahol Viszockij dalait hallgattuk, feloldozva magunkat apáink bűnei aló: konkrétan a 68-as árulás miatt. Bida Bokovával és Jarda Goldmannal – akiknek szülei anarchista gyermekeik miatt lettek indexre téve -, kivillamosoztunk Prága külvárosába, hogy egy lepattant kocsmában átadjuk a Charta aláírók egyikének az életem mitológiájában hősként felmagasztosult szociofotós, Hámos Guszti üzenetét.
Ez idő tájt ifj. Rajk László üres lakásában, egy óbudai, kétszobás lakótelepiben vészeltem át a választott hajléktalanságot. Olykor négyen, öten is aludtunk a földön, a padlószőnyegen, egy félszobányi szobában, ahová Soma, a majdani URH első énekese befogadott ideig-óráig, néhány éjszakára, akkori szerelmemmel, a színművészeti főiskola végzős növendékével, Müller Péterrel. Péter volt a messenger, az üzenet hordozója: összekötő az eltüntetésre szánt, emigrációba kényszerített szabadgondolkodók és a beavatatlanok, a frissen érkezettek között. Míg Molnár Gergely dalait hallgattatta velünk, s Halász Péterék lakás színházára emlékezett makacs kitartással, csak az nem szeretett bele az ellenállásba, aki nem akart!
A leendő URH tiszavirág-életű énekesével, Somával az amatőr színjátszó mozgalomban akadtam össze az óbudai művelődési ház Mosolygó csoportjában, ahogy Kistamás Lacival is, s Hajnóczy Csaba, volt gimnazista osztálytársam is „oda járt”. Itt tudatosult bennünk ösztönös lázadásunk: a lázadó eretnekséggel a tér-idő mátrix eme historikus terepén, Krúdy szűkebb pátriájában találkoztunk. Ekkor sétált be az életembe a világ hívságaira magasról köpő Víg Miska is, derékig érő szőke hajjal és bokáig érő fekete nagykabátban, barátjával, Hámos Guszti fotográfussal. Utóbbi derékig érő fekete hajjal, szintén bokát verdeső fekete kabátban, fényképezőgéppel járta a várost, s a március 15-i tüntetéseken a rendőrök réme volt. A RAF történetének 23 éves szállítóját – ki később Berlinbe emigrált, hogy vissza többé sose térjen -, az akkori rendszer a Public Enemy No.1. prototípusaként rettegte. Nem volt véletlen hát, hogy puszta megjelenésével kenyértörésre vitte a családom és köztem éleződő viszonyt: Guszti látványa jó anyámat szorongató előérzettel töltötte el, ami aztán apámból váltott ki indokolatlan mérvű indulatokat. Mikor választás elé állítottak – vagy a Public Enemy, vagy a család! – jobbnak láttam nekivágni a beígért nagy semminek, átadva magam a Take a walk on the wild side! mélységi mámorának.
A kérdésre, hogy milyen volt az elmúlt harminc év, merre jártunk, ahol a madár se jár -, nem tudnék mit válaszolni. Annyi minden történt, ami másokkal évszázadok alatt, ha történik! Az összegzés várat magára, mivel az információ még kódolatlan. A vasfügönnyön inneni világ gyermekei lassan akklimatizálódnak a békés hétköznapok tempójához.
Sajátos röppályánk egyenként, mindannyiunknak máshol, és mégis: egymástól függetlenül, ugyanonnan indult. Emlékeim szerint 1961-ben, mikor Godard Az asszony, az asszony című filmjét forgatta, az óvoda volt az első szigorúan ellenőrzött vonatom. A kontroláltság élménye szorongatott eszmélésemtől kezdve: ideje korán intézményesült kapcsolataim kibontakozása óta az Orwell-i vízió lett hétköznapjaim valósága. A lélekrabló üzemmód, a mindenhová beszivárgó leskelődés perverz gyakorlata, a magánszféra felszámolása családon belül és kívül, a totalitárius rendszer abúzussal felérő zaklatásai, a Kisdobosok, és az Úttörők tizenkét pontja, a megfelelések kényszerzubbonyában feszengő sportszerűtlenség jellemmé kovácsolásának nagyüzeme volt szocializációnk Ómegája és Alfája.
Életemben kétszer voltam Berlinben. Először Kelet – Németországban, 1977-ben, egy órára, újfent Hámos Guszti üzenetével a tarsolyomban.
Mintha csak ma lett volna, látom magunkat, színről színre, két stoppos lányt, akik Lengyelország felé átutazóban megérkezünk az Alexander Platz egyik nagyáruházába, hogy piszkosan, kimerülten, hatalmas hátizsákjainkkal egy pisilésnyi időre letáborozzunk. Mikor bezárult köröttük a helybeli rendmániások gyűrűje, a szocialista embertípus szemében szűkölő félelmet még nem tudtuk beazonosítani: néhány évvel később ezt az üzenetet is Orwell fejtette meg. Az acsarkodást akkor visszakézből a „porosz iskola” rovására írtuk, s búcsú nélkül hagytuk faképnél Hölderlin és Fassbinder meghasonlott népét.
Majd’ harminc év múltán, 2007 őszén földbegyökerezett lábbal álltam ismét az Alexen, emlékeimtől hipnotizáltan: kezemben olvadó fagylalt. Semmi sem változott, miközben annyi minden. Köröttem morajlott a város, s könnyeimmel együtt feltörtek az emlékek, szivárványukon a dalokkal, melyek régen, egy megszállott országban, néhány megszállott ember számára a menekülési útvonalat jelentették. B tervet az elfogadhatatlan alternatívájaként.
“A Kontroll Csoport ebben a házban lépett eloszor nyilvánossag elé 1980.dec 31-en” – olvashato az emléktáblan, amelyet tiz évvel késobb lepleztek le Wahorn András akkori pomázi házának bejáratanál.
Az írás a Magvető Kiadó Hasítás című antológiájában jelent meg, 2008-ban.