“A helyzetnek nincs semmi oka, hogy megváltozzon magától” – hogy egy örökzöldet idézzek. A helyzet az, hogy tűzön-vízen át ragaszkodunk kaleodiszkopikusan változó kis csapatunkkal, az Ági és fiúk zenekar tagjaival, az együtt zenéléshez, a közönséggel való együtt lélegzéshez. Mert, ahogy egy másik dalnok dalolta volt, kell egy-két együttlét. Vagy nem pont így mondta? Ha rosszul mondta(m) is, értsd jól! – ezt meg Öregmama, apám nagyanyja mantrálta a múlt-múlt században.
Az alábbi kis szemelvény fellebbenti a fátylat annak a többévtizedes, máig tartó útnak egy sorsfordító állomásáról, ami az én utam (my way) volt, van és lesz. Hogy kedvenc filozófusaim egyikét, Woody Allen-t is idézzem, az életünk ötven százalékban a szerencsén múlik. Avval meg, ugye, nem dicsekszik az ember lánya, ha rázuhan az áldás. Legfeljebb fellélegezve nyugtázza: szerencsém volt, hogy egy pillanatban, mondhatni az út’só előttiben meghallottam azt a belső hangot, mely arra buzdított…
De erről majd legközelebb. Itt és most csak a fil’hallásomnak köszönhető megmenekülésem nyitányáról szóljon a fáma.
Olvassátok, gyertek a koncertjeinkre – és reménykedjetek: veletek is megtörténhet!
Bella Libella, avagy csoda Budában
Akár hiszitek, akár nem, barátaim, a Libellában hagytam abba az ivást.
Aznap reggel arra ébredtem: Élet vagy Halál. A bennem lakozó gyáva nyúl az élet mellett döntött, a bátor fenevad épp nem volt kommunikációképes, mert, mint ebben az órában mindig, depressziózott.
– Depresszióztál, lá-lá-lá-láláláláááá…
– Mocskos idők! – nyüszített Gyávanyuszika a sarokba bújva, de Bátorfenevad némán bámulta a Cartoon Network 666. Maci Laci showját. Gyávanyuszi kikecmergett a hányásából, és próbaképp belerúgott Bátorfenevadba. Az odébb gurult némán, tekintetét továbbra is a képernyőre szegezve.
– Dögölj meg… – dünnyögte Gyávanyuszi, miközben a piszkosruha halomból elő kotort egy kevésbé piszkosnak tetsző bugyit, s magára rángatta. Néhány óra alatt rendesembernek álcázta magát, megivott 666 kávét 1 előkelő és 665 mocskos lebujban, s araszolva haladt a munkahelye felé. Gyávanyuszi csak arra koncentrált mindeközben, hogy fejét mozdulatlanul egyetlen síkban tartsa. Emiatt inkább gyalog tette meg az utat Angyalföldről a Liliom utcába, hogy nehogy a tömegközlekedési eszköz összerázza az agyvelejét. Ja, meg, el is itta minden pénzét nap, mint nap a Ráckertben a hülye állatja, úgyhogy a BKV-re már úgy sem futotta volna. Kihúzta valahogy estig, nem gondolt semmire, csak a halálra, ez jó móka volt, mert annyira berezelt, hogy még leülni sem mert, nehogy véletlenül elaludjon, aztán halva találja magát. Föl-alá mászkált, ami nem tűnt fel senkinek, mert mindenki ezt csinálta, az estére várva, mikor valahol majd a sárgaföldig leihatja magát. Nemsokára beszivárogtak a barátok és üzletfelek, mivel aznap valami felolvasó estet vezetett szegény Gyávanyuszi, de sebaj. Jöttek, és vették a söröket, a fröccsöket, a feleseket sorra, s lett is hadd el hadd, azaz vidámság, kacagás, helye-huja. Éjfél felé, mikor valaki ráesett a józanul maga elé meredő Gyávanyuszira, elindultak inkább a Libellába, hogy ne a Trafókávézót amortizálják. Odaát, a Duna másik oldalán már javában állt a bál. Lui az asztalt táncoltatta, Siss a falon mászott körbe-körbe, fittyet hányva a gravitációra, miközben lányos derűvel a kiaggatott képeket locsolgatta kedvenc rozéjával. Gyávanyuszi az otthon melegében fellélegezve leroskadt az egyik asztalhoz, hogy a nehéz napot kipihenje. Biztos, ami biztos alapon rendelt két deci vörösbort, ami csak azért volt számára is furcsa, mert vagy rozé nagyfröccsöt vagy sört ivott évtizedek óta, de legalább is a Ráckertben elcseszett utóbbi néhány évben. Ahogy telt múlt az idő, többször is szájához emelte a poharat, először önfeledten, később szorongva, de a szája előtt megannyiszor lebénult a keze.
– Ez meg… mi ez?! – kérdezte csodálkozva, de nem válaszolt senki. – A faszom fog inni, hogyha nem kívánja, vonta meg a vállát Gyávanyuszi a huszadik nekifutás után, s imígyen szóla a többiekhez:
– Barátaim, igyátok meg a boromat, ha gondoljátok. – Egy kéz benyúlt a vállak, könyökök közt, egy száj kinyílt, és eltűnt az éltető nedű. Valaki Gyávanyuszi szoknyácskájára öntötte sörét a jótettért cserébe, úgyhogy hősünk felállt, s mintegy próbaképpen elindult az ajtó felé, mondhatni színjózanul, ha leszámítjuk az alkoholmennyiséget, amit akarva, akaratlanul belélegzett. Kintről a nagy üvegtáblákon át még visszanézett, s látta a boldogságot – vagy a Maci volt az? Szőke nem volt az, biztos, erre esküdni mert volna, de kit érdekelt az ő esküvése. Az élet nem állt meg, csak Gyávanyuszi távozott az élők sorából.
– Holnap halnap! – zuhant ki valaki az utcára, s a földről vihogott Gyávanyuszira fölfelé.
– Hülye! – válaszolt Gyávanyuszi, és elindult Angyalföld irányába, keresztül a Dunán, természetesen a hídon át, nem a vízen járva.
(Írtam én, a Libella sokadik
évfordulójára)
Fotó: Szilágyi Lenke
Design: Rozé
