Az én újévi lencselevesem másnapra úgy besűrűsödött, hogy még lencsefőzeléknek is extra sűrű lett. Essünk is túl gyorsan a „mit, hol lehet elrontani fejezeten”. Mindent, bárhol, viccesen ezt mondanám. A lencselevest például ott, hogy túláztatjuk. Nem igényel annyi áztatást, mint a bab, elég egy óra is neki. Ezt már tudtam, nem itt hibáztam, mint ahogy az is megvolt, hogyha kuktában főzőm – márpedig szeretek kuktában főzni -, akkor komolyan veendő a főzési idő szemmel tartása. Sőt: hatalmas felkiáltó jel, uwaga-uwaga, achtung-achtung, soha, de soha ne okostelózzunk főzés közben! Gondolom, már mindenkinek leesett, hogy az én lencsém mitől lett olyan, amilyen.
Késő bánat, eb gondolat, sebeim nyalogatása helyett már arra koncentráltam, hogy amink van, abból hozzak ki valamit, most épp a maradék-recycling jegyében.
Így nemesedett az én túlfőtt lencselevesem lencsepüré salátává.
Apróra vágott kígyó uborkával és felkockázott friss paradicsommal turbóztam egymásra rétegeket, meglocsolva egy kis szójaszósszal, meghintve aprított fokhagymával, s megkoronázva az építményt a levesből kihalászott, az állagát csodával határos módon megőrzött sárgarépából leheletvékonyra szelt csíkokkal, s tetézve néhány szem kapribogyóval, egyik kedvenc ínyencségemmel.
A szokásos éves morzsaparti égi mására, a virtuális összeröffenésre ezzel és egy másik lencsepüré-kreációval érkeztem. A piros kápia paprika friss íze kellemesen állt össze a beletöltött lencsepüréével, s apám méregerős, légutakat tisztító tormájával fogyasztva mennyei vegán éteknek bizonyult.
Csak azt sajnáltam, hogy barátaim-a-zoomban nem kóstolhatták meg az újításomat mégse.
A mi morzsapartink hagyománya 2003-ig nyúlik vissza, akkor jöttünk össze először négyen, a házigazda, Sarankó Márta, Karafiáth Orsi, Legát Tibi és jómagam.
Velük, mint alapítókkal, idén is élőben nyitottuk meg a buliszezont, a nagy belmagasság és horizontális tágasság, ablak-ajtó nyitogatás és gang-élet jóvoltából elegendő légköbméteren tartva a távolságot. A kinyitható asztalnál – mely körül kéttucatnyian szorongtunk évről évre egyre többen, vállt-vállhoz vetve, könyök a könyökhöz, térdek és combok borzongató egymáshoz feszülésétől megkísértve, hajnalig danászva – most négyen kóstoltuk végig a hagyományos menüsort, a gyömbéres-csicsókás vega- és virslis lencselevest házitormával, a zöldséges, gombás pitéket, a háznál sült tepertőt, a saját készítésű sós és édes aprósüteményeket, bejgliket, és a megunhatatlan különlegességet, házigazdánk legendás zsírsalátáját.
Lévén online a morzsaparti folytatása az este további, lockdown sújtotta részében, nyolcóra után ki-ki a maga otthonában kapcsolódott be a „zsírfelmutatás” ünnepélyes aktusába.
Jómagam ezt a csodás, szó szerint szívdöglesztő kalória bombát újfent recycláltattam, immár egy méretes csípős zöldpaprikába szuszakolva be a csirke- és kacsamájban dús zsiradékot, melyek ekkép pompás íz- és színélménnyé álltak össze.
Hát így múlattuk az időt az új év első morzsapartiján, a XXI. század 21. évének harmadik napján, (sokad) magunkban.
