Jön, jön, jövünk az Ági és fiúk zenekar történetével, hamarosan!
Addig is, kis előzetesként friss híreink következnek: elindultak szoftosan, maszkosan a legújabb Ági-lemezanyag felvételét előkészítő próbák.
Otthonosság érzetünket megerősítendő ismét egy lepattant hajdani ipari telepen lett próbahelyünk a régi-új Dürer próbatermek egyikében.
Megfejtettük az udvaron pompázó villamos-matuzsálemek ottlétét is: a szomszédos méh-telep ipari vágányaira, mint ócskavasak kerültek a régiségek.
Nemes Gyula Zéró című filmje is itt játszódott, részben, ezen a méhtelepen, jómagam is statisztáltam benne ef. Zámbó Öcsike és Víg Miska társaságában; fegyveres felkelők voltunk, rosszak a rosszak ellen, a rosszak rosszai, ergo jók a köbön.
A Hadsereg című Ági és fiúk dal szerzőjeként most újfent elgondolkodom: feltűnhetek-e én, moralice leokézható, fegyverrel lövöldözve filmen, utcán, téren? ’56 szülötteként persze rögtön más a leányzó fekvése, ahogy a drága nagyanyám mondaná.
Békebeli infó a méh-telepről, és Ági és fiúk érintettségű: Kreutz Laci dobosunk, mikor még mobil szobrokat is épített, ide járt ki alkatrészekért.
A hazai non-mainstream zenekarok közt az Ági és fiúk is végigjárta kálváriáját a próbahelyeket illetően, nekem a Caola gyár, és a Csata utcai üzemépületek a legemlékezetesebbek a kilencvenes évekből, a rendszerváltás környékén magánba’ átszaszerolt hajdani állami tulajdonok közt. A Caola –sztori pikantériája, ez is Kreutz Laci szíves közlése, hogy Nagy Imre, a rendszerváltás előtti KISZ KB utolsó titkára lett a tulaja a gyárépületnek, míg el nem húzott szépen Amerikába. Ezekről a privatizációs sztorikról Kerékgyártó István ír élvezetesen, elsőkézből vett infókkal turbózva művei suspensét.
Végül, de nem utolsó sorban – majdnem sört írtam, mivel az új Dürer próbatermek ott vannak a kőbányai sörgyár szomszédságában – a villamos matuzsálemekről ejtenék néhány szót, családunk BESZKART-osának, Kató néninek, aki a kilencvenes éveit tapossa, dedikálva a kép mellékleteket.
Az ő története majd egy önéletrajzi cuccban bontakozik ki, a szerteágazó családfát is megéneklő nagyregényben, mely készül, készülget, fényévekkel lassabban, mint a lucaszéke.
A világ legkegyetlenebb önéletrajza munkacím, belátható, kicsit önsorsrontó, így elriaszt olykor a nekiveselkedéstől, de nem arról vagyok híres, hogy megijednék a saját árnyékomtól. Ami késik, nem múlik – csak én el ne múljak előbb, mondok, úgyhogy a blogbejegyzésekben belecsaptam végre a lecsóba.
Hogy szavamat ne feledjem: a villamosok közt a dupla-csuklós a „bengáli” névre hallgatott a hatvanas években. Hogy mért bengáli? Én úgy barkóbáztam, hogy szépen kanyarodik, mint egy nagymacska teste, de Kreutz Lacinál volt a pont megint: a nehézkessége miatt bengának csúfolták a monstrumot, s a benga állat nyomán szlengesedett tovább bengálivá a név.
Laci úgy emlékezett, hogy a 28-as vonalán járt a bengáli Pesten a hatvanasévekben. Biztos, ami biztos, messengeren bekérdeztem a Közlekedik a főváros könyv társzerzőjét, Legát Tibit, aki rábólintott, hozzátéve, hogy bengáli járt a 14-es vonalán is.
