A szubkultúra mátrixában – A kimondhatatlan „igen”*

Nem véletlenül írok mátrixot – és nem hálózatot. A mátrix organikusan lüktető, folyamatosan változó esemény-univerzum, melyben az időé a főszerep az én értelmezésemben: ahogy a mondás tarja: jókor jó helyen –  vagy épp ellenkezőleg – bizonyos események „keresztezik” egymást, s e  metszéspontokban képződnek meg azok a szubjektív emlékezetben rögzült történetek, melyek tovább bonyolítják a fejleményeket. Shakespeare volt az egyik legnagyobb mestere a mátrix-élmény nagy intenzitású, művészi szintű megragadásának.

A mi történetünk Marton Lacival a Kontroll Csoport felbukkanásának eseményéből bontakozott ki, idő szerint 1981-ben azaz a Kontroll Csoport első évében.

Marton László Távolodó szubkultúránk mátrixának számos más metszéspontjára is rázumol Minden régen van c. művében. Ajánlom a könyvet olvasásra szeretettel, az alábbi részlettel, mint ízelítővel.

A kimondhatatlan „igen”*

1998 nyarán, amikor az újra koncertező Patti Smith Magyarországra látogatott, szokatlan érdeklődést keltett a kapcsolatunk; én pedig minden további nélkül kötélnek álltam, hogy mikrofonok és kamerák előtt idézzem fel, mi történt velünk tizenöt évvel azelőtt.

Azzal kezdeném – kezdtem –, hogy Pattitől loptam a nevem.

1979-ben találkoztam először a lemezeivel. Akkoriban csodálkoztam rá a punkra, de Patti költőként is foglalkoztatott. Kutatni kezdtem a kötetei után, próbáltam megfejteni a dalait, s egy alkalommal a következő sorra bukkantam: „Olyan messzire távolodom, amennyire csak lehet, míg el nem vesztem a visszatérés fonalát”. Ez engem egyből telibe trafált, hiszen ha kimondatlanul is, de hasonló „távolodással” teltek a napjaim. Az izgatott, meddig juthatok el, mielőtt visszafordíthatatlanná válik az utam. A bizonytalan kimenetelű kalandok vonzottak, miközben aggódtam is: megeshet, hogy túl súlyos árat kell értük fizetnem. Mit mondjak: Patti Smith távolodó-idézeténél pontosabb bédekkerhez nem juthattam.

Így kezdtünk „egymásra találni” – ám ez a história nem választható el egy másik, egy kíméletlenebb szerelemtől. Jó két év telt el azóta, hogy szétváltunk Kristóf Katival, de még nem hevertem ki a hiányát. Patti iránti rajongásomban ez a két kapcsolat fonódott össze: a pótolhatatlan és a képzeletbeli. És minél fájdalmasabban érintett a hús-vér szerető hiánya, annál erőteljesebben követelte a helyét Patti. Behurcolkodott az életembe, megszállta az írásaimat, felzabált és kisajátított. Végül pedig ragaszkodott ahhoz, hogy feleségül vegyem.

1981 tavaszán házasodtunk össze, a Zuglói Ifjúsági Klubban. Nyomtattam rá meghívót, és elküldtem ötven embernek. Tízen-tizenöten tudhatták, ki az a Patti, de a többiek gyanútlanul jöttek, és a hely is frankón volt berendezve: feldíszített asztalokkal, szalagokkal, terítékkel. Éltető Péter kollégám Trabantjával érkeztünk, ő volt a vőfély, udvariasan kisegített a verdából. Jobbomon Patti Smith – egy életnagyságú báb, elfátyolozva, fehér menyasszonyi ruhában. Bevonultunk a terembe, ismerőseink pedig virágszirommal és konfettivel kísértek, ahogy azt kell. Szólt a nászinduló, s egy asztal mögött már várt ránk az „anyakönyvvezető”, az alkalomra szabott szöveggel. Minden adott volt a ceremóniához, tolmácsot is hoztunk, a menyasszony nem értett magyarul. Csupán azt a passzust kerültük meg, amikor igent kell mondani. Aztán helyet foglaltunk, és nekiláttunk az ünnepi vacsorának. Hozzátartozóink – az ismertebbek közül Müller Péter, Bárdos Deák Ági, Csányi Attila és barátom, Bass – köszöntőket mondtak, majd a menyasszonytánc következett. Aki csak tehette, magához szorította a nejem. Igazán tisztességesen szerepelt a társaság, semmi bohóckodás, lényegében az első perctől flottul működött a szertartás. Végül bevittem Pattit a belső helyiségbe, s mintha a nászéjszakához értünk volna, a vendégek körül elsötétedett. „Nem fogtok megtudni erről a házasságról semmit” – dörögtem a hangfalakból, ekképp zárva a mondandómat: „Ezen az éjszakán szorosabban ölelem át magam.”

A következő években úgy illett volna élnem, mint egy férjnek, de ez csak módjával sikerült nekem. Egyre gyakrabban szembesültem a helyzetünk képtelenségével. Amíg ragaszkodtam Kristóf Kati pótolhatatlanságához, pompásan szolgált Patti Smith, de aztán szerettem volna továbblépni, s ebben már gátat jelentett. Mellőle nem kezdhettem el csajozni, az a szimpla megcsalása lett volna. Inkább azt gondoltam, hogy ahogyan elvettem, úgy is kell elválnom tőle.

Újabb három akció következett. 1983-ban, az első szabadulási kísérlet alkalmával – a Kozák téri Művelődési Házban – keresztre feszítettem, majd értesítettem ismerőseinket Patti haláláról s a ravatalozás idejéről, helyéről. A Fiatal Művészek Klubjában feküdt – körötte mécsesek, s miközben a szűkebb baráti kör búcsúztatta, a falon diaképek peregtek az életéről. És ezzel becsületesen véget érhetett volna ez a história, ha az élet olyan egyszerű volna.

Csakhogy én, úgy isten igazából, ezután sem jöttem össze senkivel, akiket meg kiszemeltem, azokat többnyire aggasztották a Pattivel való ügyeim. Féltékenyebbek voltak arra a bábura, mint egymásra… meg hát bennem is munkált még a dolog – az a szerencsétlen ott feküdt az ágy alatt, mégiscsak haza kellett vinnem, nem áshattam el az FMK kertjében.

Vagyis újfent – s lehetőleg radikálisabban – meg kellett szabadulnom tőle. Az utolsó jelenetet szintén az FMK-ban követtem el – végül darabokra téptem. A rítus kedvéért előbb a haját vágtam le, aztán nekiestem… Ez most nyilván komikusan hangzik, de akkoriban elég komolyan gondoltam. Más kérdés, persze, hogy korántsem csak Pattitől menekültem…

Ennyi.

Illetve még valami.

1983 nyarán leléptem Magyarországról, s amíg nem utasítottak ki Ausztráliából, Sydneyben töltöttem pár hónapot. Elmondjam, mit csináltam ott? Nyomoztam Patti után. Pedig túl voltam már a ravatalon. Egy olyan közegbe csöppentem, ami teljesen eltért az itthonitól: tele a város angol nyelvű könyvekkel, rockmagazinokkal, lemezekkel. Én pedig iparkodtam kideríteni mindazt, amit még nem tudtam róla – kivált, hogy ’79-ben miért hagyta abba. És amikor már jó sok információt összekapartam, arra gondoltam, hogy írhatnék egy könyvet a pályafutásáról. Azzal kellett szembesülnöm, ott a világ végén, hogy miközben meg akarok szabadulni mindattól, ami Magyarországhoz köt, a kisstílű világától és benne az én pitiáner életemtől, kint is könyvet szeretnék írni – Patti Smithről, a magyaroknak, magyarul. Mert nem akarok másoknak, és nem is tudok más nyelven írni. Ezekben az én baromi nagy távolodásaimban mindig benne volt a visszafordulás. Vagy ahogyan Molnár Miklós barátom írta, miután hazajöttem: „A körkörös égitesteken való folyamatos távolodásnak az a hátránya/előnye, hogy az ember mindig visszatér a kiindulási pontjára.”

1987 körül elrendeződtek a dolgaim: új munka, új feleség, két gyerek. Pattiből meg újra csak egy ragyogó énekesnő lett. Soha nem fogom elfelejteni, de már nem az életem. Kérdezték többen is, hogy amikor Berlinben személyesen is találkoztunk, elmondtam-e neki ezt a történetet.

Nem mondtam el.

(1998, 2002)

* Köszönettel tartozom Tsss-nek – ő szedte ki belőlem először ezt a történetet (Jump Magazin, 1998/3.) És tőle származik ez a cím.