Ifjú magyarok a Magyar Ifjúságban

Szőnyei Tamás

Újságíró akartam lenni. Elsősorban azokról a zenekarokról akartam írni, amelyeket akkoriban szerettem meg. A hetvenes évek legvégén, a nyolcvanasok kezdetén. Szakmai értelemben ott tartottam, ahol ők: a pályám elején, a margón. Beljebb akartam kerülni, de úgy, hogy megpróbálom őket is beljebb segíteni. Olyan zenekarokról beszélek, mint a Vágtázó Halottkémek, az URH, a Kontroll Csoport, a Neurotic, a Balaton, az Európa Kiadó (meg a Bizottság, de az kicsit más tészta).

Nem tudom, emlékeznek-e ők arra, amikor beszélgetésre kértem őket. Elég szürreális lehetett. Jön egy srác (én, 1980-ban 23 éves), azt mondja, írni szeretne róluk, időpontot kér, aztán magnóba beszélteti őket. Nincs neve (mármint a szakmában), nincs újság, amelynek a megbízására hivatkozhatna. Ki ez, ki küldte, mit akar, kinek dolgozik? Ma – annyi állambiztonsági irat láttán – azt képzelem, hogy minimum gyanúsnak tűnhettem volna. Akkor ilyesmi meg se fordult a fejemben. Senki voltam, de komolyan vettem őket és magamat. Ők is senkik voltak, de komolyan vették az alkotást. (Itt jön be a Bizottság más tésztasága, lévén ők már némileg ismert fiatal képzőművészek, zenei debütálásukról pedig a Fekete Bárány zenekarok fesztiválja után elismerően írt az Ifjúsági Magazin 1980 októberében.) Nem volt vesztenivalónk, nyugodtan tehettünk úgy, mintha normális országban élnénk. Ők zenélnek, én írok róla, és az megjelenik.

Na de hol? Hogyan?

Csak „hivatalos” sajtó létezett. Én azon kívül voltam még – igaz, fél lábamat már betettem az ajtórésbe, amikor a Magyar Ifjúság 1980/14. számában, olvasói levélben provokáltam a lapot: hiányoltam a nyilvánosságból az új hullámot, nagylemezt követeltem a Beatricének, pimaszul leszólva más zenekarokat (ma már nem így fogalmaznék, s inkább csak arról írok, amit kedvelek). Közölték a levelemet, vihar kerekedett körülötte, többen kiakadtak a véleményemen, mások támogatták (köztük – személyes ismeretség nélkül – Kőbányai János, aki publikált is a Beatricéről és a hozzá kötődő jelenségekről, s együtt is működött velük). Ezután elküldtem két igazi cikket is a lapnak. Szerencsém volt, a heti egy oldalpárt kitevő „poprovatot” szerkesztő, hozzám hasonló korú Mola György bíztatott, várta az írásaimat. Ő maga sem sokkal azelőtt került a lap szerkesztőségébe: ismeretlenül beküldte az írásait, az irodalmi rovatot vezető Köves István tehetségesnek találta, fölvették, és rábízták a zenét.

Szőnyei Tamás és Mola György (középen) Hazel O’Connort interjúvolja az Erkel Színház büféjében, az Üvegtörők című filmben befutott énekesnő koncertje előtt. Szőnyei cikke a POLIfon 1985. februári számában jelent meg.

Az első cikkemet angol források alapján írtam (Rockzenével a fajgyűlölet ellen, 1981/26). Így került be a lábam az ajtórésbe. A második volt az Új hullám vagy „nyúvév”?. Két dolog hajtott. Egyrészt az, amit Mark Perry írt az első londoni punk fanzine-ben, a Sniffin’ Glue-ban: „Menjünk tényleg az idegeikre, árasszuk el a piacot punk írásokkal.” Ez felvillanyzott, de eszembe se jutott fanzine-t csinálni, fénymásoltatni se lehetett volna, más világ volt akkor. Igazi sajtópiacról se beszélhettünk. Nem elárasztani, hanem csak bejutni akartam. A másik inspiráció szintén Angliából érkezett, postán. Előfizetője voltam a New Musical Expressnek. Megdöbbenésemre az 1981. január 17-i szám lepedőnyi oldalpárján az én zenekaraim néztek vissza rám Chris Bohn budapesti riportjában (Hungarian Rhapsody and Other Magyar Melodies). Fotón a Balaton, a VHK, az URH, a Beatrice és a disszidens Molnár Gergely a Spionsból, említve még Hobo is. Egy angol újságíró előbb mutatja be, mi történik nálunk, mint mi magunk? Hát hogy is van ez?

Ilyen előzmények után álltam neki annak a körképnek, ami azután Új hullám vagy „nyúvév”? címmel megjelent a Magyar Ifjúságban. Az első koncert, amiről a cikkben írtam, mutatja, hogy legalább 1980 novembere óta birizgált a téma, a másik kettőt 1981 februárjában és márciusában tartották. Tovább tüzelte harci kedvemet, hogy Chris Bohn cikkéről nyúlfarknyi hírt hozott az Ifjúsági Magazin 1981. márciusi száma (VRH-nak írták az URH-t), a Világ Ifjúsága áprilisi száma pedig méltatlankodva közölte, hogy az NME bemutatott néhány „ismeretlen együttest és zenészt (mi munkájába került a szerzőnek felkutatni őket!)”, viszont a „magyar rockzenéről” nemigen esett szó. Sorolták a kimaradottakat: LGT, Omega, V’Moto-Rock, Piramis, Edda, Skorpió, East, Korál. A cikket jegyző Wilpert Imre hamarosan a Magyar Hanglemezgyártó Vállalathoz (MHV) került, előbb a sajtóosztályra, majd a fiatal tehetségek felfuttatását célzó márkaszerkesztőség, a Start élére.

Az előző bekezdésben említett három lap, az Ifjúsági Magazin, a Világ Ifjúsága és a Magyar Ifjúság alkotta lényegében az ifjúsági sajtót. Mindhármat a Kommunista Ifjúsági Szövetség adta ki az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat útján. Közülük céloztam meg a Magyar Ifjúságot, mert ez hetente jelent meg, így vonzóbbnak tűnt, több esélyt kínált a másik kettőnél, amelyek havonta.

Az Új hullám vagy „nyúvév”? az évtized egyik legturbulensebb évében, 1981-ben jelent meg. A klubok, művelődési házak mélyén kisebbfajta forradalmat csináltak a zenekarok, amelyekről írni akartam, és forrongott odafent a „szakma” is. A profi zenészeket érdekeik képviseletének megoldása foglalkoztatta: szakszervezet alapítása. Márciusban, az anyagi és politikai természetű problémák megvitatására szervezett tatai tanácskozáson a hivatásos zenészek, az állami monopóliumként működő hanglemezkiadó vezetői, a KISZ ifjúságpolitikusai és a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) politikáját képviselő kulturális miniszterhelyettes vett részt. Utóbbi, Tóth Dezső figyelmeztette a zenészeket: ha átlépnek egy bizonyos határt, „a működési engedélyt bevonjuk.” Benne volt ebben Lengyelország intő példája is, ahol a Szolidaritás független szakszervezeti kezdeményezése a kommunista párt hatalmát fenyegette. Szavainak súlyt adott az is, hogy alig két héttel Tata előtt a Magyar Írók Szövetsége felfüggesztette az autonómiát követelő József Attila Kör működését. Mintha azzal statuáltak volna példát a zenészeknek, ahogyan a fiatal írókkal (el)bántak. Tóth Dezső az apparátusa által előkészített anyagban leírtakon felháborodva szőtte bele beszédébe az URH, a Bizottság, a VHK, a Lavina, az Etap és a Neoprimitív együttes nevét. Az ő szigorúsága is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az év augusztusában, a frissen megalakult zenész szakszervezet fesztiválján, az Óbudai Hajógyári Szigeten nem engedték fellépni a Beatricét. A legproblematikusabb rockzenekar ezután, reménytelennek érezvén helyzetét, feloszlott. (Tata hátteréről, dokumentumok alapján írott cikkem: Miheztartás végett: hogyan készült a pártállami kultúrpolitika 1981-ben a popzenei élet kordában tartására; Almási Tamás Tatán forgatott riportfilmje: Sok húron pendülnek.)

Cikkem első hasábját (miként a zárójeles „a szerk.” jelzi) és az utolsó mondatában föltett kérdést (új hullám vagy csak gyorsan múló „nyúvév”?) a szerkesztő írta hozzá. Akkoriban kicsit bosszantott ez, de a megjelenés így is boldoggá tett, ma pedig már teljesen mindegy, nyilván így kellett történnie, nincs ezzel baj. Október elején, amikor végre napvilágot látott a cikk, aktualitását a Beatrice feloszlásának híre (és a Bizottság feloszlásáról szóló, tévesnek bizonyult információ) adta. Az 1989 óta Kanadában élő, s informatikai szakemberként dolgozó Mola György emlékei szerint többször megpróbálták „átcsúsztatni” – az ilyen kísérletek időzítésének „Köves úr volt a mestere” –, azonban nem jött el hamarabb a megfelelő pillanat. Nincs odaírva, de Kőbányai János készítette a cikket indító fotót Nagy Feróról az óbudai fesztiválon, a színpad mögött. Ez szerepel Beat ünnep című fotókiállításán is, a Műcsarnokban, ami jelenleg csak virtuálisan tekinthető meg.

Cikkem első hasábját (miként a zárójeles „a szerk.” jelzi) és az utolsó mondatában föltett kérdést (új hullám vagy csak gyorsan múló „nyúvév”?) a szerkesztő írta hozzá. Akkoriban kicsit bosszantott ez, de a megjelenés így is boldoggá tett, ma pedig már teljesen mindegy, nyilván így kellett történnie, nincs ezzel baj. Október elején, amikor végre napvilágot látott a cikk, aktualitását a Beatrice feloszlásának híre (és a Bizottság feloszlásáról szóló, tévesnek bizonyult információ) adta. Az 1989 óta Kanadában élő, s informatikai szakemberként dolgozó Mola György emlékei szerint többször megpróbálták „átcsúsztatni” – az ilyen kísérletek időzítésének „Köves úr volt a mestere” –, azonban nem jött el hamarabb a megfelelő pillanat. Nincs odaírva, de Kőbányai János készítette a cikket indító fotót Nagy Feróról az óbudai fesztiválon, a színpad mögött. Ez szerepel Beat ünnep című fotókiállításán is, a Műcsarnokban, ami jelenleg csak virtuálisan tekinthető meg.

A cikkben igyekeztem reális és közölhető képet adni az új zenekarokról, s úgy sakkoztam, hogy dalszövegeik kritikus karakterét Bródy Jánoséihoz hasonlítva közelíthetem őket a hivatalos szemmel elfogadhatóhoz. Ezzel együtt is sikerült kivernem a biztosítékot. Bors Jenő, az MHV igazgatója 1981. október 23-án egy belső használatra szánt tájékoztatóban sorra vette a kiadót „támadó” cikkeket, amelyek „alig titkolt célja”, hogy a Tóth Dezső által is emlegetett „csoportokat ránk kényszerítsék.” Az Élet és Irodalom, a Magyar Nemzet és az Ifjúsági Magazin több írása előtt az enyémmel kezdte a sajtószemlét: „A Magyar Ifjúság október 2-i számában kétoldalas, kritikátlanul dicsőítő cikk jelent meg, melyet éppen a Kontroll Csoport, a Bizottság és az URH fotója ékesít. Ezen kívül elismerő szavakat kap a Balaton, a Neurotic, a Punkráció, a Petting, stb. (Természetesen ezek között lehet olyan együttes, vagy tehetséges fiatal, akivel érdemes foglalkozni, azon az alapon, hogy beilleszkednek a társadalmi konszolidáció keretei közé.)” Nem szólt arról, hogy a cikkemben említett KFT a Táncdalfesztiválon elért siker után az újhullámos zenekarok közül elsőként kapott lehetőséget nagylemez készítésére, de utasításba adta, hogy az MHV nem bocsátkozik sajtóvitába. Bors Jenő írását Sebők János hozta nyilvánosságra Rock a vasfüggöny mögött – perek, ügyek, dossziék című könyvében, 2002-ben, magam is ott olvastam.

Azt pedig, hogy a hivatalos zenei intézmények (MHV, ORI, Interkoncert) irodáinak otthont adó, azóta lebontott Vörösmarty téri üvegpalotától három villamosmegállónyira, az MSZMP-központban (a parlamenti pártok mai irodaházában) is téma volt a cikkem, Mola György eleveníti fel: „Korábbi cikkekkel előfordult, hogy a KISZ KB-ból valaki leszólt valakinek, hogy mi miért nem tetszett. Szőnyei cikkéért a párt KB-ból szóltak le. A lap párttitkára, T. András Emil hozta a hírt. Igazán nem volt dráma, emlékezetem szerint az egyébként kitűnő sportújságíró kellő humorral kezelte. Emlékszem, egyszer szelíden bokán rúgott az asztal alatt, amikor valamelyik pártember megkérdezte, hogy a KISZ a párt irányvonalát képviseli-e, amire azt válaszoltam, hogy többnyire. Tamás cikke miatt a párt központjába kaptunk meghívót, ennek köszönhetem, hogy először és utoljára megismerhettem belülről is a “Fehér Házat”. Valószínűleg az agitprop osztály vezetője volt a vendéglátó, és minden bizonnyal T. András Emil is ott volt. Ügyesen simíthatta el az ügyet, mert az egészből annyi emlékem maradt mára, hogy milyen kísértetiesen kihalt volt az épület, és hogy kongott a folyosó a lépésektől. Eszembe jutott, amit az újságíró iskolán valamelyik oktatónk mesélt: előfordult szakmabeliekkel abban az épületben, hogy foltos nadrággal léptek ki a Duna-parti szabad levegőre. Örömmel újságolhatom az utókornak, hogy mi megúsztuk szárazon. De mint a Szőnyei-cikk megjelenése jelezte, azok akkor már újhullámos idők voltak.”

Ahhoz képest, hogy Bors Jenő szerint az MHV nem óhajtott vitázni a sajtóval, egy évvel később épp ezeknek a zenekaroknak a helyzetéről vállalkozott interjúra Wilpert Imre, immár a kiadó könnyűzenei főszerkesztőjeként. Azt, hogy az 1982/48. számban, Start: Lássuk a medvét címmel megjelent cikk is kivágta a biztosítékot, csak jóval később, az állambiztonsági iratok kutatásakor tudtam meg. A cikk elején, zárójelben, figyelemre érdemesnek minősítettem három punkzenekart: ETA, Kretens, CPg. Na, ez baj volt: a CPg akkor már a rendőrség látókörében volt. 1983 júliusában őrizetbe vették őket. A nyomozást lezáró és a vádemelési javaslat szeptemberben született meg. Mindkettőben ez állt a közösség megsértését megvalósító bűntett körülményeinek taglalásakor: „Elősegítő körülményként jelentkezett, hogy egyes élvonalbeli zenészek, újságírók burkoltan felkarolták a CPg-t és más, hozzájuk hasonló együtteseket. (Nagy Ferenc, Szőnyei Tamás – Magyar Ifjúság 1983. november 26-i cikke – Ifjúsági Magazinban, Mai Magazinban, Magyar Ifjúságban megjelent CPg fotók, cikkek a punkkal kapcsolatban, Czippán György, Sebők János.)” Nagy Ferenc, azaz Nagy Feró azért került ide, mert Budapesten fellépési lehetőséghez segítette a CPg-t, Czippán és Sebők pedig valóban többször helyet adott a punknak az Ifjúsági Magazinban (ahol egyébként nem magáról a CPg-ről jelent meg fotó, hanem a rajongóikról, kezükben egy lepedővel, amin a Beatricét és a P. Mobilt jelképező fekete bárányok fölé pingálták a szegedi zenekar nevét). 1984 februárjában három CPg-tagot letöltendő börtönbüntetésre ítéltek, de mi mint „elősegítők” megúsztuk: a vádiratban már nem nevesítettek, így az ítélet indokolásában sem. Itt el kell ismernünk: Wilpert Imre vállalta a véleményét az interjúban. Sőt, 2020 októberében, a Lángoló Gitárok blogban Hajnóczy Csaba felfedte, hogy a Kontroll Csoport archív lemezeként, 1993-ban megjelent Nagy Demó eredeti felvételének másolatát Wilpert csempészte ki és adta oda a zenekarnak azzal, hogy ezt senki meg nem tudhatja, ezért írták a Bahia által kiadott lemez borítójára, hogy az Ikarus stúdiójában készült. A kicsempészésre azért volt szükség, mert az MHV vezetősége nem akarta kiadni a Kontrollt.

Azt, hogy a harmadik cikkel is problémája akadt a lemezgyári vezetésnek, a Nyilván tartottak című, 2005-ben megjelent könyvemen dolgozva tudtam meg. A Magyar Tudományos Akadémián őrzik Aczél György hagyatékát. Itt, az Erdős Péter röpirata (Felszólalás a szennyhullám ügyében, Kritika, 1983/7) nyomán kibontakozott ügy iratanyagában található Bors Jenő 1983. augusztus 8-i Feljegyzése. Az ő aláírása szerepel a 17. gépelt oldal alján, de úgy érzem, kollektív munka eredménye lehet. Ebben csaknem egy egész oldal foglalkozik a Toten Hosen, az Unbekannten és a Kontroll Csoport közös estjéről szóló, Hogyan csináljunk koncertet című cikkemmel. A kifogás tárgya: írásom úgymond azt ünnepli, hogy a düsseldorfi és nyugat-berlini zenészek turistaként utaztak ide, és léptek fel (igaz, csekély) honoráriumért. A kultúrpolitika fő irányítóját tájékoztató feljegyzés szerzője jól ráérzett a mondanivalómra: számomra szimpatikus, pozitív, előremutató volt az, ami számára elítélendő: az, hogy az eseményt az ilyesmire hivatott intézmények kihagyásával szervezték meg. A feljegyzés szerint ez egyrészt törvénysértő volt (jogszabály nincs megjelölve). Másrészt azon ironizál, hogy a mi gyakorlatunk sokkalta liberálisabb az angolokénál vagy a nyugatnémetekénél: ott csak hosszas procedúra után (vagy a követségek előzékenysége folytán gyorsított eljárással) megadott munkavállalási engedéllyel vendégszerepelhetne magyar zenekar. Értsd: mi túl engedékenyek vagyunk, elkanászodnak a fiatalok, durva dolgokat mondanak (= szennyhullám), mindenfélét szerveznek maguk (= vendégzenészeket hívnak), még engedélyt sem kérnek rá.)

Mintha lett is volna egy ilyen szám: „Azt csinálok, amit akarok…”

Mai viszonyaink között felfoghatatlanul széles közönség találkozhatott a cikkeimmel: a Magyar Ifjúság több mint 300 ezer példányban jelent meg akkoriban. Az utólag megismert dokumentumok arról győztek meg, hogy valamelyest mégiscsak elértem azt, amire Mark Perry bátorított (akkor még ismeretlenül, de később Londonban interjúztam vele, ez az Artpool Letter / Aktuális Levél című art-szamizdat 1984. májusi számában jelent meg). Úgy látszik, sikerült legalább egy kicsit az idegeikre mennem. Ráadásul az ő sajtójukban. 🙂

Az eredeti cikkek itt olvashatók: